Oh, te sírva nevetős, boy !

Ez nem az a fajta sírva nevetés volt, amikor annyira rázkódsz a röhögéstől, hogy patakzanak a könnyeid. Ez, az a fajta sírva nevetés volt, amikor egy mondaton belül képes vagy zokogni és kacagni egyaránt. Soha eddig ilyen olvasmányélményem nem volt.  Marie – Aude Murail Oh, boy című könyvét ajánlom Nektek.

Kiskamaszkorom kedvenc filmjei közé tartoztak az árvaházas történetek, és még ma is van egy – kettő belőlük, például az Árvák hercege, amit bármikor szívesen megnézek a témával kapcsolatban. Ezekre az élményeimre emlékeztetett ez a mindössze 190 oldalas könyv, csak egy kicsit modernebb köntöst kapott.

A történet a három Morlevent testvérről szól, akik anyjuk halála után árván maradnak, és megfogadják, hogy sohasem választhatja szét őket semmi. Felkutatják hát azt a két lehetséges személyt, akik a gyámságukat vállalhatnák.  Először mindketten elutasítják őket, később pedig már mindketten szeretnék magukhoz venni a gyerekeket. Ebből adódik a bonyodalom (olyan igazi franciásan), meg néhány más eseményből is, amely úgy bukkan fel a történetben, mint ahogy a való életben is a nehézségek: váratlanul, megállíthatatlanul, kiszámíthatatlanul.

Nagyszerűek a karakterek, anyukám érdeklődésére úgy fogalmaztam, hogy imádtam mindegyiküket, mert mind teljesen lököttek. És tényleg nagyon színes a paletta, ami a szereplőket illeti: a kis tudóstól a cserfes szépségen át a professzorig igen sokféle embertípus megjelenik benne. Sok hiányérzetem nem maradt a könyv olvasása után, de esetleg a jellemábrázolásokat egy kicsit gazdagabban, részletesebben is szívesen olvastam volna. Igazából ezt a kidolgozottságot nyilván az alig kétszáz oldal, és a gyorsan pörgő események, a sok történés korlátozta.

Nagyon különleges a stílus, amiben az Oh, boy íródott. Az írói eszköztár teljesen lecsupaszított, tudatosan puritán. Nincsenek benne hosszú cikornyás mondatok, vannak helyette rövid, tömör, velős kijelentések. Néhol egy – egy jól megfogalmazott félmondatában több mondanivaló van, mint egy néhány regényben összesen. Meglepő, de egy ilyen eseményekben gazdag történetben megállja a helyét ez a stílus. Annak tükrében pedig, hogy az írónő célja az, hogy megszerettesse az olvasást a fiatalokkal, még inkább érthető. hogy miért ilyen a megfogalmazás.

Meglepő tehát, hogy egy ilyen kis könyvben, mint ez, mennyi mondanivaló, mennyi értékes gondolat sűrűsödhet össze. Az írónő nem mélyül el egyikben sem túlzottan, és fanyar, ironikus szellemességel tálalja az olyan témákat, mint a családon belüli  erőszak, betegség, halál, elfogadás, másság, összetartozás, felnőtté válás. Szerencsére nem enged túlzottan a felszín alá bukni, mindennek elveszi az élét nagyszerű humorával.  Talán érdemes lenne egyszer felvenni az olvasók arcát, amikor ezt a regényt olvassák, mert én sokszor éreztem, hogy már- már sírásra görbül a szám, aztán  a következő mondatnál már a nevetés tört ki belőlem.

 Az Oh, boy egy aranyos, egy délután alatt felfalható könyv. Annak fényében pedig, hogy milyen céllal íródott, azt kell mondjam, hogy még annál is jobb.  Könnyen olvasható, befogadható a stílusa, amellyel meg lehet nyerni a(z)  - olvasással kacérkodó – fiatalokat, ugyanakkor pedig komoly témákat feszeget, gondolatébresztő és sokatmondó tartalommal. Persze az én személyes igényeim, kicsit felturbóznák ezt a vázlatszerű regényt, de akkor ez már nem ez a történet és nem ez a könyv lenne. Szóval így jó ez, ahogy van.

A 13. fejezet pedig egyenesen a kedvencem lett.:)