Oyinkan Braithwaite - Hugicám, a sorozatgyilkos

Először is megpróbálom megmagyarázni, hogy mi lehet az oka annak, hogy ez a könyv csak 81 százalékos értékelésű molyon, Goodreads-en pedig csak 3,8. Nézzük csak meg a borítót: véres, azok az igazi, kaszabolós gyilkosos horrorfilmek jutnak róla eszünkbe. Ehhez képest a most divatos pszicho – thrillerek, de még sok horror könyv borítója is sokkal visszafogottabb. 

Nem csoda hát, hogy meglepődik az olvasó, amikor rájön, hogy a belső lapokon egészen mást olvashat, mint, amit a könyv külsőségei sugallnak. Az eredeti borító sokkal jobban passzol a tartalomhoz, egészen jól előrevetíti, hogy itt most nem is magáról a sorozatgyilkosról lesz szó, hanem annak testvéréről és szerepéről. Lehetetlen vállalkozás megpróbálni behatárolni ennek a regénynek a műfaját: erősen lélektani (de nem lelkizős), de tekinthetünk rá családregényként is, hiszen nagyon mélyrehatóan megismerjük Korede és Ayoola családját, a rokonok élettörténetét és egymáshoz fűződő kapcsolatát.

Az eredeti borító

Csak az alapsztori thrillerbe illő. A történet azzal nyit, hogy nővérként dolgozó, hétköznapi vagy már – már csúnyácska külsejű Korede, rohan a gyönyörű, ám feltehetően pszichopata testvére segítségére, hogy immár harmadik alkalommal segítsen neki eltüntetni, a „csupán önvédelemből” leszúrt aktuális pasiját. Ayoola, a hugica és Korede látszólag a két véglet az élet tiszteletének kapcsán. A fiatalabb lány a gyilkosságot követő napon, - a legkisebb megbánás nélkül -, már mosolygós szelfiket posztolna instagramra, míg Korede sokszor a halottakkal álmodik, gyakran látja őket maga előtt. Kettőjük közül csak ő érti meg, hogy Ayoola már sorozatgyilkos. Az idősebb lány, mások megmentésére tette fel az életét, de az idegenek megsegítése közel sem lehet olyan fontos, mint a hugicája támogatása. Aztán még tovább bonyolódik a történet: a mindenkit megbabonázó Ayoola betoppan nővére egyetlen magánszférájába, a kórházba. Itt ismerkedik meg Tade doktorral – Korede plátói szerelmével - , akit azonnal magába bolondít. A nővér az egyetlen, aki tudja, hogy milyen veszély leselkedik a doktorra...

forrás:https://www.ft.com/content/dc04480c-038c-11e9-99df-6183d3002ee1

A regény nagy hangsúlyt fektet a testvérek múltjára, gyerekkorára való visszaemlékezésekre, hogy megismerhessük, és talán kicsit megérthessük mindkettőjük viselkedésének, eltérő vagy azonos jellemének gyökereit. Az, ahogyan egy ilyen alapsztori mellett kibontakozik egy igen komoly mondanivalót magában hordozó családtörténet, az írónő zsenialitását bizonyítja. Ahogy azt már a cím is előrevetíti, az elbeszélő Korede, az ő lelki vívódásait, a testvére és önmaga iránti érzelmeinek hullámzását követhetjük végig. Ezek az érzelmek, gondolatfolyamok képezik az igazi magját a regénynek és nem a gyilkosságok. Korede megpróbál a realitás talaján maradni, igyekszik a jó és a rossz között kormányozni, bár saját magát soha nem azonosítja bűnösként, nem fogalmazza meg igazán az ő bűnrészességének jelentőségét. Választania kell a mindenkin, míg a saját testvérén is átgázoló hugicája és a való világ igazsága között. Ez a vívódás maga a regény.

forrás: https://www.youtube.com/watch?v=qYBmOeKju1g

Az egész történetet még jobban megfűszerezi, hogy a cselekmény helyszíne Lagos, Nigéria. Egyediségét részben az adja, hogy ízelítőt kaptunk egy szinte ismeretlen társadalmi berendezkedésből, valamint a nők megítéléséről ebben az afrikai kultúrában. Bár a szerző szerint ez nem egy feminista regény, de talán lesznek néhányan, akik így (is) fognak tekinteni rá.

Lagos

Oyinkan Braithwaite egyébként maga is lagosi származású, bár gyerekkorát javarészt Londonban töltötte, ahol jogot és kreatív írást tanult. Később aztán visszatért szülőhazájába. A Hugicám, a sorozatgyilkos mindössze 8 hét alatt készült el (guardian.ng). 2019-ben a Man Booker – díj döntős regényei közé került, öt nyelvre lefordították, és már a megfilmesítés jogát is eladták. Kérdés persze, hogy maga a film hogyan lesz felvezetve, mert ha thriller – horrorként, akkor csalódást okozhat a nézőknek. Ha pedig mégis thriller lesz belőle, az csalódást okozhat az olvasóknak.

Oyinkan Braithwaite

A történetet fekete komédiának is definiálják és valóban pont annyi és olyan minőségű humor van a regényben, ami ehhez a témához illik, a lényeg talán mégis az, hogy ne próbáljuk beskatulyázni ezt a szerteágazó és nagyon összetett regényt. Ez a Hugicám, a sorozatgyilkos. Egy műfajnak sem felel meg, és megfelel mindnek. Nagy szavak ezek, de tényleg letehetetlen és feledhetetlen könyv, az idei évem egyik legjobb olvasmánya.

Alice Feeney - Időnként hazudok

Az újságíróból fikciós íróvá avanzsált Alice Feeney első regénye az Időnként hazudok.  A 2018-ban publikált  (női) thriller gyorsan meghozta a sikert az éveken keresztül a BBC – nél dolgozó riporternek. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy azóta gyors egymásutánban jönnek ki a könyvei. 2019-ben az I know who you are jelent meg, idén pedig a His & Hers várható.

Alice Feeney ( kép forrása: twitter)

Az Időnként hazudok jól illeszkedik az úgynevezett női thrillerek sorába, Paula Hawkins, Gilliann Flynn vagy B.A. Paris történeteinek viszonylatában is jól megállja a helyét. Hogy kiemelkedik – e közülük, az már nem olyan egyértelmű. Az biztos, hogy az A Very Good Production és a Warnes Bros Tv lát fantáziát a történetben, hiszen sorozatot kezd gyártani a történetből Sarah Michelle Gellar főszereplésével. (sg.hu)

Már az első oldalak egyikén megkapjuk a figyelmeztetést, amit mindvégig szem előtt kell tartanunk.
„A nevem Amber Reynolds. Három dolgot kell tudnod rólam:  

1. Kómában vagyok. 
2. A férjem már nem szeret.
3.  Időnként hazudok."

Erős nyitás, de azért felhívnám rá a figyelmet, hogy a cím akár az írónő önvallomása is lehet. Szóval figyeljetek, ez a könyv a megtestesült szemfényvesztés.

A történet tehát azzal nyit, hogy megtudjuk, hogy Amber kómában fekszik. A főszereplő ugyan tudatánál van, hall minden beszélgetést, de a testét nem tudja kontrollálni, nem tud mozogni, reagálni a külvilágra. Tudja, hallja, hogy férje ott van mellette, ugyanakkor valami gyomorszorító érzés fogja el jelenlétében, úgy érzi, hogy Paulnak köze van ahhoz, hogy ő éppen egy kórházi ágyban fekszik. Ez lesz az egyik idősík a történetben. A másik körülbelül egy héttel ezelőtt játszódik, amikor beleláthatunk Amber mindennapjaiba, egyre többet tudunk meg róla, és egyre meglepőbb dolgokat. Ezen kívül pedig a 10 éves lány gyerekkori naplójának részleteit is olvashatjuk 1992 – ből, amelyben gyermekkorának fájdalmas és súlyos részletei tárulnak fel előttünk. Izgalmas az, ahogyan ezek a szálak végül összefutnak és találkoznak.

A regénynek van valami nyomasztó és szürreális hangulata. Ahogy a kórházban Amber számos hallucinációt él át, úgy az olvasó is néha bajba kerül, hogy most megtévesztés áldozata, vagy pedig ez a valóság. A történet feszes tempójú, habár a regény elejét, kezdését sok kritika érte. Valóban lassabban csordogál a cselekmény az elején, ugyanakkor szükség van erre ahhoz, hogy térben, időben, élethelyzetben el tudjuk helyezni a sztorit. Vannak azért a könyvben gyorsan kikövetkeztethető események, talán ez direkt van így, hogy azt higgyük, hogy sikerült megfejtenünk a nagy titkot, de azért igen nagy pofonokat is kapunk, sok meglepetés vár ránk, a végkifejlet pedig megdöbbentő. És pont a lezárás miatt még egy darabig nem lesz egyszerű elengedni ezt a történetet.

A stílus, a szöveg rendben van, sőt bizonyos tekintetben ki is emelkedik a hasonló stílusú könyvek közül. Ugyanis nagyon szép képeket használ, jól vizualizálható metaforákat, hasonlatokat, sokszor egészen lírai a nyelvezet.

 „ A nagy hullámok előtt mindig fodrozódik a víz. Azt már megtanultam, hogy hagyjam, hadd sodorjon magával, sokkal könnyebb megadnod magad, és hagyni, hogy fölvessen. Attól tartok, hogy egy nap végleg elnyel majd a sötét víz, nem leszek képes följutni a felszínre. A kapcsolók vagy fel vannak kapcsolva vagy pedig le. Az emberek fönt vannak, vagy lent. Amikor lent vagyok, nagyon nehéz ismét feljönnöm, és ilyen messze még soha nem estem. Még akkor is, ha emlékezhetnék rá, hogyan jussak vissza a normál kerékvágásba, nem hiszem, hogy felismerném magam, amikor odajutok.”

„Az üvegből kihúzott parafa hangja most kevésbé örömteli, mint máskor. Egy pillanatig a kezemben tartom, némely szögből tökéletesnek látszik, sosem tudod meg, mennyire sérült a belseje.”

Olvasd el Alice Feeney Időnként hazudok című könyvét, ha: 

1. Bírod a női thrillereket, még akkor is, ha kicsit lassabban bontakozik ki a történet.  
2. Nem bánod, ha egy sztori teli van csavarokkal
3. Ha nem tántorít vissza, hogy időnként mindenki hazudik.

Linda Polman - A halálsor angyalai (röviden)

A dokumentarista regények fénykorukat élik, egyre több olyan könyvet olvashatunk, ami amellett, hogy egy - egy témára alaposan rávilágít, valóban szórakoztató is.

A börtönben játszódó sorozatok, filmek vagy dokumentumfilmek népszerűségéből sejteni lehetett, hogy Linda Polman A halálsor angyalai című könyvének lesz olvasóközönsége. A holland szabadúszó újságírónő az európai emberek górcsöve alá helyezve mutatja be az amerikai igazságszolgáltatást. Nagy erőssége, hogy mindezt személyes történeteken keresztül tárja elénk, főként olyan nők bemutatásával, akik a halálsoron élő bűnözök társaivá, levelezőpartnereivé vagy akár feleségeivé váltak.

Linda Polman

Hatalmas kutatómunka, rengeteg személyes kapcsolat kialakítása, interjúk sora alapozta meg a könyv hitelességét. Az írónő nem foglal állást, inkább megérteni próbál és az olvasót is erre készteti. Azért a sorok között időnként felsejlik, hogy az európai ember szemüvegén keresztül, Polman számára érthetetlen a texasi emberek “vérszomjas”, antihumánus hozzáállása. Persze nem próbálja felmenteni a bűnösöket, sőt, amikor a halálsoron élők bűneiről ír, azt nagyon nyersen, szinte gyomorfogató részletességgel, tényszerűséggel teszi.

Sokat levelet olvashatunk az elítéltektől és halálsor angyalaitól

A nők történetei mellett számos más aspektusát láthatjuk a halálbüntetés kérdéskörének: orvosok, lelkészek, ügyészek, ügyvédek, újságírók, ellentüntetők, aktivisták, gyilkosok relikviáit gyűjtő emberek is előkerülnek a könyvben. Bemutatja azokat a társadalmi jelenségeket, azokat az egészségügyi problémákat is, amik lényegében minden halálraítélt élettörténetében megtalálhatóak. Kutatja, hogy melyik kivégzési forma a leghumánusabb, de azok anyagi vonzatait is vizsgálja. Meglepő számadatokkal találkozhatunk!

Egy ilyen meglepletést sem szeretnék leleplezni, ezért nem fogok más információt elárulni a könyvről. Az biztos, hogy akinek van lelkiereje és gyomra ilyen kényes témákhoz, az nem tudja majd letenni Linda Polman könyvét.

Szeifert Natália - Mi van veletek, semmi?

Szeifert Natália neve számomra teljesen ismeretlen volt, hiszen, ahogy azt vállalom és sajnálom is, erős a lemaradásom kortárs magyar irodalom tekintetében. Erről a könyvről Juhász Anna Kortársaság című műsorában hallottam, ahol Péterfy Gergely nagy elragadtatással mesélt róla. A szerzőnek Az altató szerekről című könyve hozta meg az igazi sikert, amit bár nem olvastam, a fülszöveg alapján valahogy úgy érzem, hogy „inverz” verziója a Mi van veletek, semmi? történetének. Míg az előbbiben női sorsokról van szó, addig az írónő legújabb könyvében férfi életutakra kapunk rálátást. De hogy valójában mi köze van egymáshoz a két történetnek persze csak akkor derül majd ki, ha Az altató szerekről – t is elolvasom.

Szeifert Natália (forrás: kalligram.libricsoport.hu)

Mielőtt kitérnénk a fent említett férfisorsokra, először érdekesnek tartom, ha a formáról is szót ejtünk. Számomra Szeifert regénye bizonyos tekintetben a kettősségek könyve. Ez már rögtön a kötet kézbevétele után feltűnik. Tipográfiailag ugyanis nagyon érdekes, hogy a borítón a cím betűtípusa lendületes, fiatalos, szinte azt sugallja, hogy egy ifjúsági regénnyel lesz dolgunk, majd amikor kinyitjuk a könyvet, a belső oldalakon egészen mást tapasztalunk. Nagyon tömött, szorosan szedett sorokat látunk a szokásos, formális betűtípussal, kevés párbeszéddel, és a fejezetek sem különülnek el élesen egymástól. Számomra ez kettősség a könyvben, mint kézzelfogható tárgyban, arra utal, hogy bár itt fiatal felnőttek életéről olvashatunk, ami akár könnyednek is tűnhet, mégis súlyos személyes sorsokkal és társadalmi jelenségekkel kell szembesülnünk.

Nem ragad le a történet a két főszereplő, Grafit és Pók életénél, hanem ezerfelé szerteágazik, sok társadalmi jelenségre, valamint a 2000-es, 2010 – es évek jelentős eseményeire reagál. A cselekmény fő irányvonalát két idegen véletlen – vagy sorsszerű (?) találkozása adja: a rajztanárként dolgozó Grafit egy nagy szakítás, a kétes üzletekkel foglalkozó Pók pedig egy csúnya verekedés után van, amikor egymásba botlanak. Ezután pedig együtt is maradnak. Gyorsan összeköti őket egyfajta ismerősség érzés. Később aztán kiderül, hogy valóban nagyon hasonlóak: kicsit különcök, kicsit kívülállók, inkább befelé forduló, csendes személyiségek, akik hasonló (talán teljes generációjukra jellemző) céltalanságban élik az életüket, javarészt csak tengődnek, sodródnak a mindennapokban. Ez nem egy felszabadító „carpe diem” életérzés, a szereplők úgy tűnik, hogy sokáig nem is tudják, vagy fogalmazzák meg, hogy nem tartanak semerre, nincs velük semmi, mégis boldogtalanságuk folyton felsejlik a sorok között. És ha már a kettősségeket említettem, érdekes, hogy nagyon erőteljes, nagyon mély személyes sorsokról olvashatunk, miközben szerintem mégsem ezeken van az igazi hangsúly, hanem a szerteágazó egészen, amiben a szereplők sorsa alakul, rendeződik. Ennek az „egésznek” a szimbolikus jelképe a Mexikó, a kocsma, amelynek a főszereplők törzsvendégei lesznek, az a hely, ahova sokkal inkább hazatérnek, mint gyermekkoruk, szüleik otthonába. 

(forrás: pinterest.ru)

Itt meg kell említenem, azt a zseniális szerkezeti felépítést, amivel Szeifert vezeti ezt a történetet a különböző helyszínek és idősíkok között. Ahogy írtam is fentebb, nincsenek fejezetek, nem jelzi semmi, hogy most kinek az epizódja következik, melyik idősíkban vagyunk, hanem valami vékony cérnaszál mindig áttekeredik az egyik gondolati egységből a másikba. Például egy szülővel történő telefonbeszélgetés lavinaszerűen elindítja a főszereplőnkben a múltról való gondolkodást, ezáltal beleláthatunk gyermekkorának fontosabb történéseibe. De igazán jól ezt bravúros felépítést nem lehet elmagyarázni, ezt olvasni kell.

Aztán, ha a kettősségeknél maradunk, ez jellemző arra is, ahogy a különböző társadalmi viszonyokról vagy jelenségekről „nyilatkozik” az író. Érezhető, hogy a regény nagyon fontos része ezeknek a problémáknak a kiemelése, még inkább súlyt kap tőle az a sok egyéni történet, amit olvashatunk: alkoholizmus, drogfogyasztás, az egészségügy helyzete, de szóba kerül többek között a vörösiszap–katasztrófa, vagy a West Balkán – tragédia. Amiatt beszélek itt is kettősségről, mert tényleg nagyon jelentős szerepet kapnak ezek a történések a könyvben, mégis úgy érezhető, hogy a szerző éppen csak belenyúl ezekbe témákba, hogy, mint a felzaklatott hangyabolyban a hangyák, sokfelé induljanak el a gondolataink mindenféle didaktikus útmutatás nélkül. 

Vörösiszap - katasztrófa
(forrás: Wikipédia)

Egy kiragadott példát említenék. A könyvnek egészen az elején olvashatjuk ezt a gondolatot: „Grafit számára, amikor ezeknek az embereknek még csak a könyökéig ér, semmi sem természetesebb annál, mint hogy a felnőttek bort meg cigarettát vásárolnak, és hogy a kerítés nélküli házak lakóinak olyan egyforma pinceszaguk van. Grafitnak nem jut eszébe, hogy lehetnének másmilyenek is, nem gondolja, hogy egyik felnőtt ne lenne éppen olyan, mint a másik.” Számomra ebben a sorban úgy tűnik, hogy Szeifert arra próbálja irányítani a figyelmünket, vagy gondolatmenetünket, hogy a nagymértékű alkoholfogyasztás mennyire elfogadhatónak tűnik bizonyos körökben, helyzetekben és sokakban fel sem merül, hogy itt tömegek alkohol betegségéről beszélünk. Ugyanakkor az egyetlen igazi „menedéket”, biztonságot, valós szociális hálót még a legelesettebbeknek is az a kis közösség jelenti a regényben, akik napról napra összegyűlnek a kocsmában, és sörös -, feles poharaik mellett válnak szinte egy családdá. Mert ezek mégiscsak hús – vér kapcsolatok.

(forrás: dreamstime.com)

Nagyon sok mindent lehetne írni még erről a regényről, rengeteg rétege van, amiről órákat lehetne beszélgetni. A történetbe már így is túl mélyen belementem, így ezen felül még egy dolgot emelnék ki, ahol szintén visszatérnék kicsit a kettősségre. Ez pedig a könyv nyelvezete. Egyfelől nagyon nyers, néhol egészen vulgáris vagy tényekre szorítkozó a szöveg, másrészről viszont, - pont úgy, ahogy a történetszövésben is izgalmas átvezetéseket találunk – olykor a szöveg nyelvezete is átfolyik valami egészen líraiba, észre sem veszed, hogy szinte verset olvasol. „A város elhagyatottabb, csúnyább végén, a szélső utca hosszúkás kertjei az erdővel határosak, azokon túl, már szinte nem is a településhez tartozóan állnak a kerítés nélküli házak. Telente csupa csend volt ott minden, és ha az ember haladt befelé az erdőben száz – kétszáz métert, már legföljebb a magas lábazatú, egyforma családi házak kutyáinak ritkásan kopogó ugatása hallatszott oda.”

Nem vagyok műértő, a kortárs magyar irodalomban is nehezen találom meg magam, nehezen találom meg azokat az olvasmányokat, amikre azt mondhatom, hogy valóban engem szólítanak meg. A Mi van veletek, semmi? viszont hozzám szól, megérint, sőt sokszor érzékeny pontokra tapint. Azt gondolom, hogy ez egy olyan regény, ami a 30 – as, 40 – es korosztályhoz tud leginkább közel kerülni, és nagyon jó ajtó lehet ahhoz, hogy belépjünk a hazai szépirodalom rengetegébe.