Jodi Picoult: Vezeklés

Jodi Picoult regényeit mindig nagyon kritikus szemmel olvasom. Általában tetszenek a könyvei, de mindig találok benne idegesítő részleteket. Több művében is nagyon zavart, hogy úgy éreztem nagyon erőltetetten került bele a szerelmi szál, illetve kicsit már unalmasnak találtam, hogy általában a történetek megoldása tárgyalótermi viszonylatban bontakozott ki. Vártam már egy kreatívabb megoldást tehát, és ezt a Vezeklés megadta, azt gondolom, hogy ez egy hibátlan könyv. ( Bár minden hibája ellenére azt hiszem mégis inkább a Csodalány a kedvencem, talán a ritkaság számba menő, bátor témaválasztás miatt. )

 

A főszereplő Sage Singer, szülei elvesztése után magányosan él, és munkahelyén kívül nem igazán mozdul ki. A családi hagyományokat folytatva egy pékségben dolgozik, süteményei nagyon népszerűek. Ebben az elhagyatott állapotban ismerkedik össze Josef Weberrel, a köztiszteletben álló, 90 év körüli tanáremberrel, akivel összebarátkoznak. Egy napon aztán a férfi, múltjának egy súlyos titkát bízza rá a fiatal nőre, aki így olyan események közepébe csöppen, amelyek megváltoztatják a világról, emberekről alkotott véleményét, és amelyek saját életének átgondolásása késztetik. A könyv olyan kérdéseket boncolgat, mint a bűn és a megbocsátás, a jó és a rossz elegyedése az emberekben; az emberi élet értékessége, egyszeri és megismételhetetlen valója; az előítéletek, a sztereotípák olykor kegyetlen hatásai. Ezekbe a témákba, már-már filozófiai szinten beleássa magát Picoult, amitől azt érzem, hogy ez a legsokrétűbb, legmélyebb gondolatokat megmozgató regénye, azok közül, amiket eddig olvastam tőle.

 

 

 

Már az első oldalaknál megfogott az írónő a csodálatos leírásokkal. Orromban éreztem a péksütemények kellemes illatát, magam előtt láttam, ahogyan pattog a frissen sült kenyér héja; de az érzelmi vívódásokat is könnyen át tudtam élni. Azt gondolom, hogy az irodalmi igényességet tekintve ez a legjobb könyve. A cselekmény sokrétűsége, az izgalmas események nem mennek a megfogalmazás rovására. Megfelelő egyensúlyban vannak a leíró részek a történetvezetéssel, ettől válik a regény gördülékenyen olvashatóvá. Nagyon szépek a hasonlatok, metaforák. A különlegessége, hogy a történeten belül olvashatunk egy metaforikus mesét, ami nagyon jó szimbolikával dolgozik, de jelentése sokféle lehet. Örülök neki, hogy szabadságot kap az olvasó, az értelmezésében. A szereplők rendkívül szimpatikusak, mindegyiküket sikerült megkedvelnem, azokat is akik talpraesettek voltak, azokat is, akik esendőek és azokat is, akik bűnösök. Hiszen, ami a regény legfontosabb konzekvenciája: semmi sem fekete vagy fehér; sem az emberek, sem a cselekedetek nem ítélhetők meg ennyire kategorikusan. Azért is sikerült megszeretnem ennyire a karaktereket, mert nagyon részletes jellemrajzokat kaptunk róluk, illetve az életútjukba is alaposan beleláthattunk. Ez az aprólékosság és precizitás egyebként is nagyon jellemző Picoult-ra, köztudott, hogy minden regényének megírását alapos kutatómunka előzi meg.  Nem maradt ki persze a szerelmi szál ebből a történetből sem. (Gondolom, ez egyfajta olvasócsalogató fogás.) De sokkal valóságszagúbban bontakozik ki a kapcsolat, mint az írónő eddigi regényeiben. Nem szeretnek bele a szereplők egymásba harminc másodperc alatt, nem becézgetik egymást szerelmemnek három napos ismertség után, nem erőltetett, hanem valóban hihető az, ahogyan kialakulnak az egymás iránt táplált érzelmeik.  

Beleolvasó

Mióta a blogot írom, szinte minden regény olvasása közben jegyzetelgettem a gondolataimat. Most azt tapasztalom, hogy azoknál a könyveknél, amelyek nagyon magukkal ragadnak, megfeledkezem erről. A Vezeklés olvasása közben egy sort sem írtam, nem volt rá időm, hogy megfogalmazzak kiritikai észrevételeket, annyira lendületes volt. Jodi Picoult könyve bár sokszáz oldalas, nagyon olvastatja magát, az ember nem tudja csak úgy letenni és elfelejteni a nap hátralévő részében. Ajánlom mindenkinek, aki szereti az olyan sodró hatású történetvezetést, amely az emberi lélek legsötétebb bugyraiba és legemelkedettebb állapotaiba is bevezet. Nem utolsósorban pedig, a történelmi vonatkozásai miatt még a kötelező olvasmányok között is el tudnám képzelni.

Margaret Mazzantini: Újjászületés

Nem friss olvasmányélmény Margaret Mazzantini Újjászületés című regénye, ugyanakkor nagy hibának tartanám, ha nem írnék ajánlót róla a blogon, egyrészt mert nálam a top háromban benne van, másrészt mert nagyon szeretném, ha minél többen olvasnátok. 

Csodálatos a borító

 Az olasz írónő könyve rendkívül egyedi stílusban íródott, felkavaró, megrázó és ahogy azt sok egyéb fórumon is lehet olvasni, tényleg katartikus. Ugyanakkor – ahogy az egyik kollégám fogalmazott – nagyon nyomasztó is, és borzasztóan megviseli a lelket az olvasása. Ha azt mondom, hogy az utolsó 200 oldalt végigsírtam, az azt hiszem igen sokat elárul. Nem egy könnyű olvasmány az Újjászületés, zseniális és szörnyűséges egyszerre.

A történet nagyon összetett, és nem szeretném, csak a fő irányvonalat felvázolni. Gemmát a Rómában élő szerekesztőnőt egy nap felhívjra régi barátja Gojko, és megkéri térjen vissza fiatalságuk helyszínére Szarajevóba.  Gemma egykor itt ismerkedett meg fotográfus szerelmével, Diegoval, aki később a férje lett. A nő fiával, Pietroval tér vissza a városba, ahol a háború áldozatává vált Diego fényképeiből tekinthetnek meg egy kiállítást. A jelen eseményeit folyamatos visszamemlékezések szakítják meg a fiatalok szerelméről, a gyermek utáni vágyakozásról, és a kudarcoktól való szenvedésről, a háború pokláról, a barátok elvesztéséről.

A szarajevói háború pillanatképe

Mazzantini könyve attól nagyon hiteles, hogy maga is járt Szarajevóban  közvetlenül a háború után, így valós tapasztalatai voltak az ottani borzalmakról. A regény megírásának ötlete 1991 – ben született meg a fejében és hét évig tartott, amíg elkészült vele. Az, hogy a történet végül nem csupán csak egy háborús sztori lett, a négy gyermekes írónő elmondása szerint a saját gyermeke, a szintén Pietro nevet viselő kisfiú 1991 - es születésével magyarázható:
„ A kontraszt a faim születése felett érzett öröm és a háború nyomorúsága között olyan érzés volt számomra, hogy úgy éreztem kénytelen vagyok erről beszélni. Határozottan tudtam, hogy csak az örömből és bánatból felépített bensőséges történetek által vagyok képes közvetíteni a tragédia legyőzésének valódi jelentését. ”  (Részlet a bostoniano. info oldalon olvasható interjúból).

Az írónő

A könyv átütő erejét az erősségek sorozata együtt adja meg: az írónőre jellemző, egyedi, felismerhető stílus, a mesteri hangulatteremtő eszközök, és a szereplők részletes jellemábrázolása. Mazzantini mondatai gyöngyörűen szerkesztettek, minden közhelytől vagy elcsépelt írói eszköztől mentesek. Sok összetett mondatot használ, de ezek gördülékenyen olvashatók. A könyv nyelvezete választékos, stílusos. A leírások nagyszerűek, kicsit sem unalmasak, az írónő különleges,  nem megszokott hasonlatokat és metaforákat használ. Jól érzékelteti a szerelem meghitt perceit, ahol együtt örülünk a szerelmesek boldogságának, de a közös gyermek hiányától való szenvedést is végigkínlódjuk Gemmával és férjével, a háború borzalmai pedig végleg megviselik a lelkünket.  A szereplőket pedig nagyon alaposan, részletekbe menően megismerhetjük, komoly jellemrajzot kapunk róluk, mind a lélektani ábrázolásokon, mind a párbeszédeken keresztül. A főszereplők hitelesek, cselekedeteik motivációik érhetőek, vívódásaik, harcaik nagyon életszerűek, ugyanakkor a mellékszereplők is meghatározóak a történetben. A legszimpatikusabb, legjobban kidolgozott karakter szerintem Gojko, és ő az, aki a kezdetektől a végéig összefogja a cselekménysor alakulását. Nagyon jót tesz a regénynek, hogy nem lineáris a történetvezetés, sőt ettől lesz igazán teljes, mert ez az időbeli ugrálás egyrészt nagyon valószerű, másrészt pedig hozzáad a cselekmény és a szereplők lélektani megismeréséhez és fejlődéséhez egyfajta pluszt. Csodálatosan kerek az egész, és nagyon meglepő fordulatokat tartogat.

Beleolvasó

A regényből Penélope Cruz főszereplésével egyébként film is készült. Nyilván a könyvvel nem lehet igazán egy lapon emlegetni, de egyébként, -  főleg, ha valaki a könyvet nem ismeri - , élvezhető, egyszer nézhető film. Az mindenképp elmondható róla, hogy jól sikerült a szereplőket összeválogatni.

A film rendezője - az írónő férje,
Cruz és Mazzantini

Amit pedig még szeretnék kiemelni, az a gyönyörű, kidomborodó borító, ami  a teljes regény ismeretében válik érthetővé. (Ezt fentebb láthatjátok is.)

Aki szeretne egy nem átlagos szerelmi történetet olvasni, és el tudja viselni a háború, a halál, az elválás és eltávolodás nyomorúságait, aki szereti a drámai történeteket és szociálisan érzékeny, aki egy örök élménnyel szeretne gazdagodni, annak ajánlom, hogy mindenképpen olvassa el az Újjászületést. Teljességel lehetetlen nem a könyv hatása alá kerülni, így azt javaslom, hogy csak akkor kezdjetek bele az olvasásába, ha semmi halaszthatatlan dolgotok nincsen.