2017. június 2., péntek

Jodi Picoult: Vezeklés

Jodi Picoult regényeit mindig nagyon kritikus szemmel olvasom. Általában tetszenek a könyvei, de mindig találok benne idegesítő részleteket. Több művében is nagyon zavart, hogy úgy éreztem nagyon erőltetetten került bele a szerelmi szál, illetve kicsit már unalmasnak találtam, hogy általában a történetek megoldása tárgyalótermi viszonylatban bontakozott ki. Vártam már egy kreatívabb megoldást tehát, és ezt a Vezeklés megadta, azt gondolom, hogy ez egy hibátlan könyv. ( Bár minden hibája ellenére azt hiszem mégis inkább a Csodalány a kedvencem, talán a ritkaság számba menő, bátor témaválasztás miatt. )
 

A főszereplő Sage Singer, szülei elvesztése után magányosan él, és munkahelyén kívül nem igazán mozdul ki. A családi hagyományokat folytatva egy pékségben dolgozik, süteményei nagyon népszerűek. Ebben az elhagyatott állapotban ismerkedik össze Josef Weberrel, a köztiszteletben álló, 90 év körüli tanáremberrel, akivel összebarátkoznak. Egy napon aztán a férfi, múltjának egy súlyos titkát bízza rá a fiatal nőre, aki így olyan események közepébe csöppen, amelyek megváltoztatják a világról, emberekről alkotott véleményét, és amelyek saját életének átgondolásása késztetik. A könyv olyan kérdéseket boncolgat, mint a bűn és a megbocsátás, a jó és a rossz elegyedése az emberekben; az emberi élet értékessége, egyszeri és megismételhetetlen valója; az előítéletek, a sztereotípák olykor kegyetlen hatásai. Ezekbe a témákba, már-már filozófiai szinten beleássa magát Picoult, amitől azt érzem, hogy ez a legsokrétűbb, legmélyebb gondolatokat megmozgató regénye, azok közül, amiket eddig olvastam tőle.
 
 
 
Már az első oldalaknál megfogott az írónő a csodálatos leírásokkal. Orromban éreztem a péksütemények kellemes illatát, magam előtt láttam, ahogyan pattog a frissen sült kenyér héja; de az érzelmi vívódásokat is könnyen át tudtam élni. Azt gondolom, hogy az irodalmi igényességet tekintve ez a legjobb könyve. A cselekmény sokrétűsége, az izgalmas események nem mennek a megfogalmazás rovására. Megfelelő egyensúlyban vannak a leíró részek a történetvezetéssel, ettől válik a regény gördülékenyen olvashatóvá. Nagyon szépek a hasonlatok, metaforák. A különlegessége, hogy a történeten belül olvashatunk egy metaforikus mesét, ami nagyon jó szimbolikával dolgozik, de jelentése sokféle lehet. Örülök neki, hogy szabadságot kap az olvasó, az értelmezésében. A szereplők rendkívül szimpatikusak, mindegyiküket sikerült megkedvelnem, azokat is akik talpraesettek voltak, azokat is, akik esendőek és azokat is, akik bűnösök. Hiszen, ami a regény legfontosabb konzekvenciája: semmi sem fekete vagy fehér; sem az emberek, sem a cselekedetek nem ítélhetők meg ennyire kategorikusan. Azért is sikerült megszeretnem ennyire a karaktereket, mert nagyon részletes jellemrajzokat kaptunk róluk, illetve az életútjukba is alaposan beleláthattunk. Ez az aprólékosság és precizitás egyebként is nagyon jellemző Picoult-ra, köztudott, hogy minden regényének megírását alapos kutatómunka előzi meg.  Nem maradt ki persze a szerelmi szál ebből a történetből sem. (Gondolom, ez egyfajta olvasócsalogató fogás.) De sokkal valóságszagúbban bontakozik ki a kapcsolat, mint az írónő eddigi regényeiben. Nem szeretnek bele a szereplők egymásba harminc másodperc alatt, nem becézgetik egymást szerelmemnek három napos ismertség után, nem erőltetett, hanem valóban hihető az, ahogyan kialakulnak az egymás iránt táplált érzelmeik.  
Beleolvasó

Mióta a blogot írom, szinte minden regény olvasása közben jegyzetelgettem a gondolataimat. Most azt tapasztalom, hogy azoknál a könyveknél, amelyek nagyon magukkal ragadnak, megfeledkezem erről. A Vezeklés olvasása közben egy sort sem írtam, nem volt rá időm, hogy megfogalmazzak kiritikai észrevételeket, annyira lendületes volt. Jodi Picoult könyve bár sokszáz oldalas, nagyon olvastatja magát, az ember nem tudja csak úgy letenni és elfelejteni a nap hátralévő részében. Ajánlom mindenkinek, aki szereti az olyan sodró hatású történetvezetést, amely az emberi lélek legsötétebb bugyraiba és legemelkedettebb állapotaiba is bevezet. Nem utolsósorban pedig, a történelmi vonatkozásai miatt még a kötelező olvasmányok között is el tudnám képzelni.

1 megjegyzés:

  1. Minden szavaddal egyetértek, bár nálam a magasan az első...én már azt is tudom mi a második, az olvasott regényei közül.
    Nem tudok mit hozzátenni, esetleg csak annyit, hogy ami kötelező az felénk sosem váltja be a reményeket.
    Magát a könyvek olvasását nem kötelezővé kell tenni, hanem megszerettetni, például ilyen regényekkel.

    VálaszTörlés