Richard Mateson: Csodás álmok jönnek

Azt hiszem, nincs olyan ember, aki még ne töprengett volna azon, hogy vajon mi vár ránk a halálunk után. Aki nem zárkózik el a túlvilágról szóló elképzelésektől, annak ajánlom, hogy olvassa el a Csodás álmok jönnek című könyvet, amit Richard Mateson 1978-ban publikált.
A történet főszereplője egy négygyermekes családapa, Chris, aki boldog házasságban él  feleségével. Kettejük viszonya rendkívül szoros, igazi lelkitársak. Egy napon a férfi autóbalesetet szenved és meghal, de az élete nem ér véget, hanem egy másik dimenzióban folytatódik. Ez az Örök Nyár Birodalma, amely elképzelhetetlenül szép, és rengeteg boldogságot tartogat Chris számára, de még ez a földöntúli paradicsom sem tudja feledtetni vele felesége hiányát. Itt kezdődnek a nehézségek, a folytatásról pedig többet már nem árulhatok el.

Forrás: photos.smugmug.com

Akárcsak a most divatos Viskót, ezt is jellemzően azoknak az olvasóknak ajánlanám, akik nem tartoznak szigorúan valamelyik vallási felekezethez, hanem inkább az istenkeresés fázisában vannak, és nyitottak a tanulásra, fejlődésre, új eszmék, elvek befogadására. Ez a könyv lehetőség arra, hogy alakítsa, formálja az emberben élő istenképet,  és ki-ki kedve szerint eldöntheti, hogy mi az, amit be tud fogadni a regény által felvázolt elképzelésekből. Matheson maga is megjegyezte, hogy semelyik vallási felekezet irányába nem akarta eltolni az eszmefuttatásait.

Richard Mateson
forrás: electrokami.com

Érdemes azonban szimpla meseként is gondolkodni a történetről. Mindig csodáltam azokat az írókat, akik teljesen alternatív valóságokat képesek kialakítani. A Csodás álmok jönnek a maga módján hozta létre a poklot és a mennyországot is, minden részletében hibátlanul kidolgozva. Nincsenek benne logikai buktatók, vagy érthetetlen, esetleg túl általános összefüggések, amelyek sok hasonló témájú könyvben (lsd. Viskó) zavartak. Az izgalmas cselekmény miatt szórakoztató irodalomként is megállja a helyét, ugyanakkor nagyon komoly filozófiai eszmefuttatásokat is találunk benne, amelyek lehetőséget biztosítanak számunkra a továbbgondolásra. Ezek az értékes gondolatok ráadásul úgy jelennek meg ebben a könyvben, hogy nem akasztják meg a történetvezetést, sőt annak szerves részei. Ez annak köszönhető, hogy a lényegi mondanivalót nagyon jól megkomponált, valóságszerű párbeszédekben kapjuk meg.  Megjegyezem, hogy jellemzően igényes a nyelvezet és a stílus is, de azért nem nevezném se különösebben egyedinek, se szépirodalminak.

forrás: moly.hu

A szereplők egytől egyig szerethetőek, mindegyikük nagyon más jellem, de nagyon igaziak, eszembe juttatnak ismerősöket, barátokat. Motivációjuk, érzelmi reakcióik emberiek, hitelesek, fejlődésük valóságszerű. Kedvenc karakterem Albert, aki az Örök Nyár Birodalmában segíti Christ boldogulni, és bölcsességet, békét, nyugalmat sugároz. Érdekes, hogy a képzeletemben majdnem úgy jelent meg, mint ahogyan a legtöbb filmben Jézust ábrázolják, pedig semmilyen leírás nem sugalmazta ezt. Az író egyébként azt nyilatkozta, hogy a történetben csak a szereplők kitaláltak, minden más információ kutatásokon, beszámolókon alapszik; ezt támasztja alá a kötet végén található bibliográfia is.

Ha csak úgy tekintenénk erre a könyvre, hogy egy fiktív történet, akkor is elmondhatjuk, hogy ez egy remekül megkreált, víziószerű világ, amelyben, úgy gondolom bármelyikünk szívesen élne. A befejezés viszont nekem már sok volt, ehhez már az én elmém lehet, hogy túl korlátolt, bár hozzáteszem, hogy öt évvel ezelőtt valószínűleg az egészhez az lett volna. Majd öt év múlva újraolvasom. Mateson alapvetően egyébként a horror műfajában írt, így sokak számára csalódást okozott ezzel a regényével. Ő maga azonban azt nyilatkozta, hogy életművének legfontosabb darabja a Csodás álmok jönnek, mert számos olvasót hozzásegített ahhoz, hogy megszabaduljon a haláltól való félelmétől, és ettől nagyobb elismerést egy író nem kaphat. A történetből egyébként Robin Williams főszereplésével film is készült, az élet iróniája, amely hogy a színész végül önkezével vetett véget életének a közelmúltban. Ez utóbbi mondat a teljes regény ismeretének birtokában válik érthetővé.

Robin Williams a Csodás álmok jönnek című filmben
Forrás: bustle.com

Ajánlom a könyvet azoknak, akik nyitott a szíve és elméje arra, hogy közelebb kerüljön az emberi lélek halhatatlanságának rejtélyéhez és esetleg átgondolja, mindazt amit eddig az életről és a halálról gondolt. Ehhez segítenek hozzá, az ilyen gondolatok:

" Az igazi élet a változás folyamata, és a halál az egyik szintje. Az életet nem a nemlét követi. A létezés csak egyszerű folyamatosság. Sose kételkedj abban, hogy egy terv részei vagyunk. Egy tervé, hogy mindnyájan eljussunk arra a legmagasabb szintre, amelyre képesek vagyunk. Az út néha sötét lesz, de biztosan a fényre vezet."

Hannah Kent: Rekviem egy gyilkos asszonyért

Hannah Kent Rekviem egy gyilkos asszonyért című könyvének borítóján a következő címszavak olvashatók: „Kivételes.” „Kötelező elolvasni.” „Lebilincselő.” „Figyelemre méltó.” És valóban, ezek a kifejezések mind helytállóak, amikor erről a könyvről beszélünk.

Kent ausztrál cserediákként került Izlandra, itt hallott először egy Agnes Magnúsdóttir nevű nőről, akiről a Flinders Egyetemen végzett PhD – képzése kreatív részeként később történelmi jellegű regényt írt. A Rekviem egy gyilkos asszonyért tehát igaz történeten alapul.

Hannah Kent

Agnes történetébe 1829-ben kapcsolódhatunk be, amikor is halálra ítélik két férfi szándékosan eltervezett meggyilkolásáért. A kivégzése napjáig egy családra bízzák, ahol a kezdeti feszültségek után megnyílik a családtagoknak, és a hozzá kirendelt lelkésznek is. Elbeszéléseiből egészen gyerekkoráig visszanyúlva megismerhetjük életét, és az is kiderül, hogy mi történt vele azon a gyilkos éjszakán.

A regény hangulatát egyrészt az izlandi jellegzetességek képszerű megjelenítése, másrészt az idő előrehaladásának fojtogató gyorsasága alapozza meg. Az egész történet természetközeli és naturális, már – már puritán, amihez nyomasztó, lehangoló atmoszféra tartozik. Ez együtt annyira valóságosnak tetszett, hogy olvasás közben szinte olyan volt, mintha egy közeli vastag törzsű fa mögül kukkoltam volna az eseményeket. És nagyon rosszul éreztem magam közben.

Ilyen környezetben játszódik a regény

A történet nem lineárisan építkezik, hiszen a főszereplő visszatekintései miatt váltakoznak a jelen és a múlt eseményei. Ez a szerkezet nagyon jó célt szolgál ahhoz, hogy a végkifejlet felé haladva fájdalmasan összeszoruljon a gyomrunk és a mellkasunk:  Agnes minden elbeszélésével egyre közelebb kerül hozzánk, miközben az idő vészesen fogy a kivégzés napjáig, és mi egyre jobban izgulunk érte.  Ez a felépítés, - ahogy azt a könyv utolsó oldalain is olvashatjuk -, jól átgondolt, tudatos munka eredménye,  és ehhez a sztorihoz ennél hatásossabb felállást nem lehetett volna választani.

Tökéletes kép rajzolódik ki előttünk az izlandi emberek temperamentumáról, életformájáról és mindennapjairól. A szereplők valószerűek, az érzelmi reakcióik, párbeszédeik teljesen hitelesek és a hatalomra éhes embertípustól a csendben megalkuvóig igen sokféle jellemmel találkozhatunk. Ezek a karakterek rendkívül jól kidolgozottak, legtöbben szerethetőek is. A gyilkos asszony pedig nagyon  közel kerül a szívünkhöz.

Illusztráció, ami remekül visszaadja a könyv hangulatát

Ami miatt  jól működnek  Hannah Kent leírásai, azok az egyedi és stílusos írói eszközei, a sajátságos hasonlatai és metaforái, amelyek valóban szépirodalmi igényűek. Ez az idézet jól alátámasztja az előbb leírtakat:

„Azok, akiket nem hurcolnak a halálba, nem foghatják fel, hogyan lesz a szív kemény és éles, míg nem marad más, csak egy sziklákból rakott fészek, közepén üres tojáshéjjal. Az a pusztaság vagyok, amiből semmi nem nő többé soha. Partra vetett, hideg szélben száradó döglött hal vagyok. Olyan száraz, hogy azt sem tudom, vérzek-e majd, ha kivonszolnak megkóstolni a bárdot. Mégsem, a testem még meleg, a vénáimban még harsog a vér, mint a szél maga, rázza a fészket és faggatja, hová lettek mind a madarak, hová tűntek mind?”

Ez egy komoly hangvételű és igényes arany pöttyös könyv. Mindenkinek ajánlom, aki képes a magát felkészíteni arra, hogy végigolvassa egy lélek megtiprásának, meggyalázásának fájdalmasan gyöngyörű történetét.

Stephen King: Állattemető

Azt mondják minden regényt a saját műfajának tükrében lehet kritikával illetni. Az Állattemetővel kapcsolatban több negatívum is megfogalmazódott bennem, de ezek nagy részét nem is fogom megosztani veletek, mert egy idő után rájöttem, hogy ezek nem magának a tartalomnak szóltak, hanem annak, hogy ez tagadhatatlanul egy ponyvaregény. Amikor bevásároltam Stephen King könyveiből egy nagy kupacot, felkészületlen voltam ,nem tudtam, hogy milyen stílusban alkot,  Úgyhogy nem volt más választásom, félretettem az ellenérzéseimet, és megpróbáltam nem fennakadni az olcsó és hatásvadász, sokszor közhelyes írói eszközökön. Ha tehát Stephen King a ponyvairodalomban alkot, akkor ezt elfogadva a továbbiakban úgy írom a véleményemet, hogy félre teszem a műfajjal kacsolatos rossz érzéseimet. Az írót úgy gondolom nem kell bemutatni, az életrajzi elemek helyett térjünk a lényegre.

Illusztráció a film.ru oldaláról. A kép teljesen átadja a történet hangulatát.

A történetet nem egyszerű néhány mondatban összefoglalni, de megpróbálom, méghozzá spoilermentesen. Louis Creed feleségével és két gyermekével Ludlow-ba költözik. Egy forgalmas út mellett vesznek házat, és megismerkednek a kissé titokzatos Crandellékkel. Kiderül, hogy a közelükben van az úgynevezett állattemető, ahol kisgyermekek temették el egykoron házikedvenceiket. De ez a hely egy kicsit több, mint egy egyszerű temető, és mikor Crandellék macskája elpusztul az országúton, hamarosan ki is derül, hogy miért. Ennél többet elárulni, már hiba lenne a részemről.

Az első néhány oldal keserű csalódottsága után nagyon meglepett, hogy a belbecs mennyire szöges ellentéte a külcsínnek, főleg úgy, hogy egy az érzékeink felborzolását szolgáló horror regényről van szó. Ugyanis amellett, hogy megkapunk mindent, amit egy ilyen olvasmánynak hangulatilag nyújtania kell , nagyon komoly mondanivalóval is találkozunk a sorok között. A brilliáns történetszövés elvitathatatlanul a legnagyobb érdeme az Állatetemetőnek, de a háttérben található már már filozófiai eszmefuttatások adnak  igazi átütő erőt a regénynek. Mindezek mögött pedig, úgy vélem, hogy komoly  kutatómunka áll a háttérben történelmi tényekről, hiedelmekről, mítoszokról és legendákról, vagy akár a Bibliáról. Stephen King olyan fontos témákat boncolgat ebben a történetben, amelyek általános érvényűek és időtállóak, mint például a halál, az elmúlás, a gyász, a túlvilág, a jó és a gonosz létezésének kérdéskörei. Biztos vagyok benne, hogy ezek azok az erősségek, amelyek miatt sokan azt mondják, hogy az író könyvei valahola a ponyva- és a szépirodalom közötti vékony határon helyezkednek el.

Nagyon érdekes a felépítése a könyvnek. Az első rész inkább hangulati előkészítése volt az egésznek. Nyomasztó, feszült légkört alakítottak ki az érzékletes leírások és anekdoták, és bár itt még alig történtek hátborzongató események, ez volt az a fejezet, aminek köszönhetően volt pár rossz éjszakám. Egy darabig szüneteltettem is az esti olvasást. A szereplőket is itt ismerhettük meg: a karakterek jól kidolgozottak voltak, ugyanakkor a Crandall házaspáron kívül igazán szeretnivaló figurák nem voltak a regényben. A jellemábrázolások túlságosan tipizáltra sikerültek: szerepelt benne mindenért síró feleség, a tejet a dobozból elfogyasztó férj,  a rossz anyós  - após és így tovább.

Részlet a regényből készült, Kedvencek temetője című filmből

A második része akciódús volt, ebben tömörültek össe igazából a lényeges történések, ráadásul hatalmas fordulatokat tartogatott. Érdekessége volt  az egész regénynek, hogy a szálak, amelyek összefonódtak benne, akár egy – egy külön novellaként is megállták volna a helyüket. Ebben a fejezetben, és a harmadikban is kissé elnyújtottak, néha unalmasak voltak azok a részek, amik a feszültséget akarták fokozni. A harmadik rész már nem okozott meglepetést, hiszen az író apránként elővetítette, hogy mire számíthatunk, talán ezért nem is volt olyan sokkoló. Kicsit azt éreztem, mintha behúzták volna a kéziféket a lezárásnál, de lehet, hogy csak a modern horror filmek megdöbbentő jeleneteivel összevetve tűnt  kevésnek az utolsó néhány csavar. Pszichológiai  szempontból azonban a könyv vége nagyon izgalmasra sikerült, a befejezés nagyszerű lett. Összességében az Állattemetőt azoknak az olvasóknak ajánlom, akik egy csavaros, fordulatokkal teli történetért cserébe hajlandóak lemondani a szépirodalmi igényességről és bevalláljak, hogy olvasás után esetleg néhány éjszakát álmatlan forgolódással fognak tölteni.

Kedvenc Young Adult regényeim

Tavaly kezdtem a fiatal felnőtteknek szóló, úgynevezett Young Adult könyvek olvasását. Részben a Könyvkihívásnak, részben néhány ismerősömnek köszönhetően. Érdekes, hogy milyen élvezettel olvasom most ezeket a gimnáziumi korosztályról szóló történeteket, pedig amikor én gimis voltam leginkább Németh Lászlót, Csáth Gézát, Kosztolányit olvastam. Talán ma már a való élet túl sok komoly problémát állít elém, ezért evezek néha könnyedebb vizekre az olvasmányaimban. Hozzátenném azonban, hogy az, hogy egy könyv young adult, nem feltétlenül jelenti azt, hogy limonádé, sőt… Egészen biztosan tudnék mindegyikről negatívumokat is írni, de a célom az, hogy kedvet kapjatok az itt bemutatott könyvek elolvasásához, ezért nem leszek most kritikus.

1. Kerstin Gier: Időtlen szerelem – trilógia

Azért kezdem ezzel a háromkötetes sorozattal, mert ha jól emlékszem ez volt az első vörös pöttyös, amit olvastam. Az Anyák maffiája, a Férfiak és egyéb katasztrófák nagyon szórakoztatóak voltak az írónőtől, és bár tudtam, hogy egészen más jellegű olvasmányt választottam most tőle, mégis nagyon kíváncsian vettem a kezembe a csodaszép külső megjelenésű könyveket. A részek sorrendben: Rubintvörös, Zafírkék, Smaragdzöld.  A történet Gwendolyn nevű főszereplőjéről kiderül, hogy a családi hagyományokhoz híven képes az időutazásra, és emiatt fontos küldetéseket kell teljesítenie, de nem egyedül, hiszen mellé szegődik a jóképű Gideon is. A három regényt nagyszerűen kitöltő, sohasem unalmas kalandok mellett, a szerelmi szál is nagyon aranyos: eszembe juttatja az iskoláskor ártatlan, plátói érzéseit. Na és Xemerius… Ha másért nem, már miatta megéri elolvasni.

kép forrása: filmmolyeskonyvorult.blog.hu

2. Leah Scheier: Csak a Te hangodat hallom

A psziché és annak működése egy olyan témakör, ami mindig is érdekelt. A tanulmányaim pedig abba az irányba tereltek, hogy végül a mentális zavarok témája is komolyan elkezdett foglalkoztatni. Úgyhogy szívesen olvasok a témáról a szakirodalom mellett szórakoztató könyveket is.  A történet egy egyszerű középiskolai szerelem kibontakozásával indít, olyannyira átlagos módon, hogy a barátnőm felhívott, hogy végigolvassa – e a könyvet, mert egészen úgy érzi, mintha az Alkonyattal lenne dolga. Ne tévesszenek meg senkit az első oldalak, mert a folytatás nagyon erős. April és Jonah szerelme ugyanis komoly nehézségekbe ütközik: apránként, nagyon finoman adagolva bontakozik ki előttünk Jonah mentális problémája, ami a későbbiekben igencsak ijesztővé válik. A kérdés persze az lesz, hogy hogyan hat ez a súlyos betegség a fiú kapcsolatára a szerelmével, a családjával és iskolatársaival. A befejezés nagyon tetszett, és mélyen megérintett. Ne feledjük, hogy sajnos egyikünk sincs beoltva az ilyen és ehhez hasonló pszichés zavarok ellen, számomra minden betegségnél félelmetesebb az, amiről ebben a könyvben olvastam.
És akkor megragadom az alkalmat, hogy eláruljam Nektek, hogy az édesanyám is nagy könyvmoly, és ő is blogot vezet az olvasmányélményeiről. Az ő véleményét itt olvashatjátok a könyvről: https://szmari.blogspot.hu/2017/04/csak-te-hangodat-hallomyour-voice-is.html

kép forrása: líra.hu

3. Jennifer Niven: Veled minden hely ragyogó

Leah Scheier könyve után olvastam, egy könyvmoly barátnőm ajánlására, aki a két történet közötti párhuzamok miatt ajánlotta nekem ezt a regényt.  Ez a könyv is a gimnazista korosztályról szól, itt is mentális betegséggel találkozunk, méghozzá bipoláris zavarral. A történet a különc Theo és a népszerű Violet szerelmét mutatja be: mondhatnánk, hogy ez egy igen ismerős sztori, csakhogy itt a nyitójelenetben rögtön egyszerre két öngyilkossági kísérletet láthatunk. „Láthatunk” igen, mert nagyon filmszerű az egész, miközben tényleg nem limonádé. Az írónő személyes tapasztalatai és komoly kutatómunkája hitelessé teszi a történetet a legapróbb részletekig; és megmutkozik benne az intelligencia és a műveltség is. Nagyon felkavaró és valóságszagú történet, azt hiszem a befejezése is reális ebben a helyzetben. Szívszorító ismeretszerzés a mániás depresszióról. A könyv hatására elolvastam a Zabhegyezőt, valamint terveim között szerepel Sylvia Plath Az üvegbura című könyve is.

kép forrása: moly.hu

4. Rachel Ward: Nem enged a mélység

Kicsit kilóg a sorból, mert valahogy nem a tartalma, hanem a hangulata miatt motoszkál a fejemben olyan sokszor ez a történet. Gyorsan olvastam, de nagyon a hatása alá kerültem: csupa sötétség, félelem, halál ez a könyv. Nem igazán találok benne kiemelkedő mondanivalót, előkerül egy kis családi dráma ugyan, amiből levonhatók konzekvenciák, de azt hiszem nem is ez volt az írónő célja. Carl egy tó partján ébred, mellette éppen ráhúzzák a hullazsákot a testvérére. Fogalma sincs mi történt, nem emlékszik semmire, ám előkerül egy ismerős lány, aki halálra van rémülve tőle. A fiú gyanakodni kezd, hogy talán ő maga a hibás testvére halálában, talán még az is lehet, hogy megölte a bátyját. Innen indul a kutakodás, nyomozás, emlékek felidézése; komoly thrillerbe illő jelenetek ötvöződnek a misztikummal. Félelmetesen jól megteremti Rachel Ward ezt a nyirkos, hideg, sötét, néma atmoszférát, ami akkor sem hagyja nyugodni az olvasót, amikor már letette a könyvet.

kép forrása: muveszetnyelve.hu

5. Julianne Donaldson: Edenbrooke

Ez hivatalosan már arany pöttyös, de igazából simán a fiatal felnőttek korosztálya számára való. Imádom a Büszkeség és balítéletet, egy darabig tagadtam, mondván nem vagyok én ilyen szentimentális, de most már vállalom: szeretem a történelmi romantikát, a kosztümös szerelmeket. A Jane Austen rajongók tehát ne hagyják ki ezt a könyvet. A történetben nincs semmi különös vagy extra fordulat, viszont csodálatos tájleírások és remek párbeszédek teszik letehetetlenné a regényt. Marianne udvarlója elől, nyugalomra vágya utazik Edenbrooke-ba testvéréhez, aki éppen az ottani örököst próbálja magának meghódítani. Marianne azonban nem menekül az érzelmek elől, különös kalandokba keveredik, és megismerkedik egy titokzatos idegennel, aki rabul ejti a szívét. De a szerelem sosem ilyen egyszerű. Könnyed, szabadban olvasós, bájos nyári esti regény. Romantikus lelkeknek melegen ajánlom.

kép forrása: konyvmolykepzo.hu

 

Daniel Keyes: Virágot Algernonnak

Amikor a végére értem ennek a könyvnek, az volt az első kérdésem (persze csak akkor, amikor már meg tudtam szólalni), hogy ki ez a Daniel Keyes? Honnan tud ennyi mindent erről a témáról? Hogy tud valaki ennyire jól írni? Akkor aztán kiderült, hogy az író, többi könyvében is pszichológiai - pszichiátriai problémákkal foglalkozott, jellegzetes témái voltak például a többszörösen hasadt személyiségek, értelmileg sérült, elmegyógyintézetekben élő, borderline személyiségzavaros vagy öngyilkosságra hajlamos emberek történetei. Kiterjedt tudását a fent említett témákról, az 1950 – ben megszerzett pszichológia diplomája alapozta meg. Ezt az ismeretanyagot aztán rendkívül jól párosította a bűnügyi, vagy éppen a science fiction műfajára jellemző elemekkel.

A Virágot Algernonnak egy novellának indult, amelyet Keyes később kibővített. A regény elnyerte a Hugo Award és a Nebula Award díjakat, valamint a média is számos adaptációt készített belőle. Az 1968 – as Charly című fim főszereplője Oscar-díjat kapott alakításáért.

(kép forrása: moly.hu)

A történet egy körülbelül 70 –es IQ-val rendelkező fiatal felnőtt férfiról, Charly Gordonról szól és egy kisegérről, Algernonról. Mindkettőjükön olyan kísérleti agyműtétet hajtanak végre, mely rohamos gyorsassággal megnöveli intelligencia hányadosukat, ugyanakkor nem tisztázott, hogy ez az eljárás tartós, örökre szóló, vagy csak rövid ideig tartó változását jelent az érintettek mentális képességeit illetően. Mi azt a folyamatot kísérhetjük végig, ahogyan Charly és Algernon változik a műtétet közvetlenül megelőző időszaktól, méghozzá a főszereplő szemüvegén keresztül, hiszen az ő előmeneteli jelentéseiből bontakozik ki a cselekmény.

A Virágot Algernonnak nagyon közel áll hozzám, hiszen értelmileg akadályozott gyerekekkel foglalkozom. A könyvben megjelenő családszerkezeti változásokra, a szülő és a sérült gyermekek kapcsolatának torzulásaira én is láttam néhány példát. Rengeteg, talán más számára apró részleten is elpityeredtem, a végén pedig nagyon sírtam. A munkám során is sokszor elmondtam már, hogy azok a felnőttek és gyerekek szerencsésebbek, akik nincsenek tisztában saját korlátaikkal, ők önfeledten és boldogan tudnak élni, és ez a gondolat a könyvnek is egy fő mondanivalója. Fontos kérdés  még a regényben, hogy az intelligencia vagy a szeretet fontosabb egy ember életében, az ide kapcsolódó kedvenc idézetemet lentebb csatoltam. Charly vívódásai egykori (és félelmei szerint, talán jövőbeli) akadályozottságnak tükrében mélyen megérintett, és fájdalmasan hatott rám.  Közben pedig öröm volt olvasni igazi szépirodalmat, ahol szinte csilingelnek a mondatok, nagyszerűek a hasonlatok, az önelemzések megfogalmazása tökéletes, az egész írás rendkívül igényes. Nagyon kerek, nincs benne egy olyan mondat sem, ami felesleges; de egy mondattal több sem kellene már bele.

 

Daniel Keyes életéről innen tájékozódtam: http://www.danielkeyesauthor.com/dksbio.html

 

A legmegrázóbb könyvek, amiket olvastam

Önmarcangoló mártírként mintegy sírva keresem a fájdalmat a könyvekben, általában azok a történetek érintenek meg a legjobban, amelyek a legmegrázóbbak. Nem véletlen, hogy az ebben a listában található remekművek, szinte mind az abszolút kedvenceim közé is tartoznak.

1. Jodi Picoult: Tizenkilenc perc

Bár Jodi Picoult bár mindig részletes alapossággal nyúl igen komoly témákhoz, azért az ő művei még nem tartoznak a nehezebben olvasható szépirodalomhoz, inkább bestsellerek és viszonylag könnyen befogadhatók. Ez semmit sem von le a könyvei értékéből, sőt inkább hozzáaad: nagyon fontos témákat visz közel, könnyen érthető módon az olvasókhoz.  Jellemző a regényeire, hogy általában van bennük tárgyalótermi rész és szerelmi szál is ( még ott is, ahol ez semmit sem ad hozzá a sztorihoz). A Tizenkilenc perc is egy ilyen könyv, mégis az egészet tekintve annyira erős ez a történet, hogy eltörpülnek a hibák. Témája az iskolai lövöldözés, csakhogy olyan szerepekbe is bele kell helyezkednünk olvasás közben, ami kissé kényelmetlen lehet: belebújunk a lövöldöző bőrébe, a szülei, barátnője, iskolatársai bőrébe, de ugyancsak megismerjük a sértettek nézőpontját is. Szinte felőrli az olvasót a kettőség, amit érez: a halottak családjainak fájdalma és a gyilkos, valamint hozzátartozóinak szenvedése között vergődünk. Miközben látjuk a folyamatot, ami a tragédiához vezetett, rájövünk, hogy semmi sem szimplán fekete vagy fehér, még egy ilyen súlyos bűncselekmény sem.

(a kép forrása: moly.hu)
 

2. Robert Merle: Mesterségem a halál

Teljesen más történelmi korszakban játszódik, egészen más a cselekmény, mégis párhuzam vonható Jodi Picoult előbb említett művével. A könyv egy SS katona, ugyanakkor igen szimpatikus, rendszerető családapa, Rudolf Lang történetét mutatja be.  Az egyes szám első személyben elmesélt történet során megtudjuk, hogy a főszereplő, hogy szervezi meg az auschwitzi haláltábort, és a táborba szállított zsidók módszeres kivégzését. Itt is kapunk egy új nézőpontot: míg a náci katonák kapcsán legtöbbször az a kérdés merül fel bennünk, hogy hogyan lesz ilyen szörnyeteg egy emberből, addig ebben a könyvben, nemcsak, hogy választ kapunk erre, hanem még meg is értjük Rudolf Lang motivációját. Ez bizony egy fájó felismerés arra vonatkozólag, hogy nemcsak beteg, pszichopata emberek képesek társaikat ilyen szörnyűségeknek alávetni. Még megrázóbb a regény annak a ténynek a tükrében, hogy egy igaz történetről van szó. Az események Rudolf Höß  német SS – alezredes a nürnbergi per során elhangzott tanúvallomásain alapulnak.

 Rudolf Höß Auschwitzban
(kép forrása: Wikipédia)

3. Michael Cunningham : Az órák

Hamarabb láttam a filmet, mint olvastam a könyvet, ennek ellenére nem okozott csalódást, mivel a film gyakorlatilag szóról szóra követi a regényt. Szeretem, ahogy ez a könyv rávilágít az emberi sokféleség félelmetes gyönyörűségére. Nemcsak a három női főszereplő különbözőségére gondolok, hanem a mellékszereplőkére is: eltérő temperamentumok, más és más sikerélmények és kudarcok, különböző szexuális beállítottságok és egy könyv, Mrs. Dalloway története, ami mégis összefűzi ezt a sokféle embert.  A főszereplők más idősíkokban élnek, de mind drámai karakterek: Virginia Woolf, akiről tudjuk, hogy igen tragikus személyiség volt; Clarissa Vaughn, aki súlyosan beteg barátja születésnapjára készülve saját boldogságát is keresi; és Laura Braun, aki tele van szorongással az anya és a feleség szerepében egyaránt. Életüket összekapcsolja Mrs. Dalloway története, és néhány fájdalmas igazság az életről és halálról.  A filmet is merem ajánlani, nem okoz csalódást. Pulitzer – díjas könyv.

Három nagyszerű színésző a női főszerepekben
(kép forrása: Kiskegyed)

 

4. Charity Norman: Zuhanás

 Nem igazán akartam elolvasni, mert a családregényekről nekem valahogy a Régimódi történet jut eszembe Szabó Magdától, amit nagyon untam és sajnos ez egy ilyen akaratlan asszociáció, ami erősen él a fejemben. Most is azt gondolom egyébként, hogy nem mindegy, hogy milyen állapotban olvassuk ezt a könyvet. Szerintem kellően le kell lassulni hozzá, mert ugyan nem unalmas a sztori, de azért a mai világban ettől pörgősebb cselekményvezetéshez vagyunk szokva. Lassan bontakozik ki az egész történet, nem mondom, hogy nincsenek benne kiszámítható részek, ugyanakkor nagyon érdekesen alakulnak benne a lélekrajzok, a változások, és nemcsak személyen belül, hanem interperszonálisan, a családi struktúrát tekintve is.  Martha McNamara látta, ahogyan öt éves kisfia kiesik az erkélyről, és bár élet – halál közötti állapotba kerül gyermeke, mégis hallgat. A történet a balesetig(?) vezető események sorozatát meséli el, és nagyon komoly érzelmeket hoz felszínre. Mindeközben pedig részesei lehetünk a lenyűgöző Új – Zélandnak a kiváló tájleírásoknak köszönhetően. (Máris költöznék!)

 

(kép forrása: moly.hu)

5. Margaret Mazzantini : Újjászületés

Először is le kell szögeznem, hogy ez nálam az abszolút kedvenc, úgyhogy csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni.

A történet egy visszaemlékezés: Gemma és Diego szerelméről, házasságáról, gyermek iránti sóvárgásáról, miközben a háttérben dúl a szarajevói háború. Nyers, mégis lírai képet kapunk a borzalmakról: a háború kegyetlen gyilkosságairól, és a gyermekáldás lehetetlenségének szinte hasonlóan szörnyű fájdalmairól.  Miért ez a kedvenc?

Először is maga a könyv gyönyörű, és még szebbé válik a borító, amikor már jelentés is társul hozzá az olvasottak alapján.  Olvasás közben sokszor behajtottam a könyvet és megcirógattam az elejét. Másodszor az írónak olyan egyedi stílusa van, olyan gyönyörű és különleges metaforákat használ, amelyekkel eddig még nem találkoztam, főleg kortárs alkotóknál. Sőt, nagyon hiányolom manapság a nemcsak jól, hanem szépen megírt könyveket. Harmadszor ilyen mélylélektani drámát még sosem olvastam, egyszerűen elmondhatatlan mennyi fájdalom és szomorúság árad a történetből. A szereplők rendkívül szerethetőek és emberiek, talán pont ezért könnyű azonosulni velük. Az utolsó 200 oldalt végigsírtam, szinte megállás nélkül. Komoly, de nem nehéz szépirodalom a javából. Penélope Cruz főszereplésével film is készült belőle. Nem rossz, de meg sem közelíti a könyvet.

(kép forrása: moly.hu)

 

Szerb Antal: A Pendragon - legenda

Szeretem a szépirodalmat, bár az utóbbi időben inkább könnyed, szórakoztató könyveket olvastam. Mégis úgy gondoltam, hogy A Pendragon legenda című művel kapcsolatos élményeimet osztanám meg először a blogon, annak ellenére, hogy igen nehéz írni róla. Merész dolog ugyanis bármilyen kritikával illetni, egy a magyar irodalomtörténet számára ennyire meghatározó író bármelyik alkotását.

Az irodalmat kedvelőknek elsőként talán a Magyar irodalomtörténet, valamint a Világirodalom története jut eszébe Szerb Antal neve hallatán, könyvtári emlékeim között kutakodva nekem is felvillan egy – egy kép ezekről a kötetekről. Mégis az Utas és holdvilág az, ami által kapcsolatba kerültem az íróval, és rögtön nagyon nagy hatással volt rám. Emlékszem a könyv utolsó oldalait egyetemistaként a kollégiumi szobámban olvastam el késő éjszaka, és olyan mélyen a gondolataimba férkőzött, hogy egész éjszaka szörnyű álmaim voltak, nagyon zaklatottan aludtam. Pár évvel később újraolvastam, de már csak a zsenialitás, a nagyszerűség érzése maradt benne.

Szerb Antal
forrás:libri.hu

Az utóbbi években egyre nyitottabbá váltam a különböző irodalmi műfajok iránt. Ennek, és jó ízlésű barátaim ajánlásának köszönhető, hogy kezembe vettem a Pendragon – család történetét bemutató regényt, mivel a témája igencsak távol áll tőlem. Egészen más élmény volt, mint az Utas és holdvilág, soha nem mondtam volna meg, hogy a két műnek ugyanaz az írója. Egyrészt hangulatilag is nagyon más: az előbb olvasott könyv drámai, már – már depressziós; az utóbbi pedig humoros, szatirikus, itt – ott groteszk hangvételű. Többször felnevettem az igen kritikus narráción, a szellemes, olykor szúrós megjegyzéseken.

De nézzük a történetet. A mesélő a magyar származású Bátky János bölcsész, tudásra szomjas, kutató jellemű férfi, aki tisztában van a praktikus, gyakorlatias készségének hiányaival. Kritikusan, de nem szigorúan szemléli önmagát. Egy véletlennek köszönhetően Earl of Gwynedd meghívja a Pendragon család otthonába, a llanwygani kastélyba. Bátky itt mélyül el a rózsakeresztesek történetében, minek kapcsán belekeveredik egy összeesküvésbe, egy kísérteties eseménysorozatba.

Rózsakereszt
(forrás: vilagbiztonsag.hu)

 

A történet szereplői nagyon jól megrajzolt, tipikus karakterei az angol bűnügyi regényeknek, mondhatni, hogy szinte karikatúrái azoknak. Szerethető, emlékezetes figurák, akiket érdemes volt egy történetben összehozni. A cselekmény is izgalmas , számomra kissé kiszámítható, bár vannak benne olyan fordulatok, amelyek meglepetést okoztak nekem is. Ami engem zavart, hogy az én ízlésemhez képest ebben a könyvben már túl sok a misztikum. Örültem volna, ha kissé racionálisabb megoldások születnek, éppen ezért a befejezést egészen máshogyan képzeltem el.

A könyvet egyébként egy nap alatt olvastam el, és nagyon jól tettem, mert úgy gondolom, hogyha valahol hosszabb időre meg kellett volna állnom, akkor nem biztos, hogy később folytattam volna. Nem azért, mert nem tetszett, hanem azért, mert maga a téma nem érdekelt. Nem szeretem az összeesküvés elméleteket, nem tudtam se elolvasni, se megnézni a Da – Vinci kódot, és nekem valahogy az jutott eszembe róla. Ezért nagyon vártam már, hogy mikor érek a végére. Ennek ellenére elismerem a mű irodalmi értékét, és szeretettel ajánlom azoknak, akik nyitottak az efféle történetekre.

forrás: libri.hu