Szeifert Natália - Mi van veletek, semmi?

Szeifert Natália neve számomra teljesen ismeretlen volt, hiszen, ahogy azt vállalom és sajnálom is, erős a lemaradásom kortárs magyar irodalom tekintetében. Erről a könyvről Juhász Anna Kortársaság című műsorában hallottam, ahol Péterfy Gergely nagy elragadtatással mesélt róla. A szerzőnek Az altató szerekről című könyve hozta meg az igazi sikert, amit bár nem olvastam, a fülszöveg alapján valahogy úgy érzem, hogy „inverz” verziója a Mi van veletek, semmi? történetének. Míg az előbbiben női sorsokról van szó, addig az írónő legújabb könyvében férfi életutakra kapunk rálátást. De hogy valójában mi köze van egymáshoz a két történetnek persze csak akkor derül majd ki, ha Az altató szerekről – t is elolvasom.

Szeifert Natália (forrás: kalligram.libricsoport.hu)

Mielőtt kitérnénk a fent említett férfisorsokra, először érdekesnek tartom, ha a formáról is szót ejtünk. Számomra Szeifert regénye bizonyos tekintetben a kettősségek könyve. Ez már rögtön a kötet kézbevétele után feltűnik. Tipográfiailag ugyanis nagyon érdekes, hogy a borítón a cím betűtípusa lendületes, fiatalos, szinte azt sugallja, hogy egy ifjúsági regénnyel lesz dolgunk, majd amikor kinyitjuk a könyvet, a belső oldalakon egészen mást tapasztalunk. Nagyon tömött, szorosan szedett sorokat látunk a szokásos, formális betűtípussal, kevés párbeszéddel, és a fejezetek sem különülnek el élesen egymástól. Számomra ez kettősség a könyvben, mint kézzelfogható tárgyban, arra utal, hogy bár itt fiatal felnőttek életéről olvashatunk, ami akár könnyednek is tűnhet, mégis súlyos személyes sorsokkal és társadalmi jelenségekkel kell szembesülnünk.

Nem ragad le a történet a két főszereplő, Grafit és Pók életénél, hanem ezerfelé szerteágazik, sok társadalmi jelenségre, valamint a 2000-es, 2010 – es évek jelentős eseményeire reagál. A cselekmény fő irányvonalát két idegen véletlen – vagy sorsszerű (?) találkozása adja: a rajztanárként dolgozó Grafit egy nagy szakítás, a kétes üzletekkel foglalkozó Pók pedig egy csúnya verekedés után van, amikor egymásba botlanak. Ezután pedig együtt is maradnak. Gyorsan összeköti őket egyfajta ismerősség érzés. Később aztán kiderül, hogy valóban nagyon hasonlóak: kicsit különcök, kicsit kívülállók, inkább befelé forduló, csendes személyiségek, akik hasonló (talán teljes generációjukra jellemző) céltalanságban élik az életüket, javarészt csak tengődnek, sodródnak a mindennapokban. Ez nem egy felszabadító „carpe diem” életérzés, a szereplők úgy tűnik, hogy sokáig nem is tudják, vagy fogalmazzák meg, hogy nem tartanak semerre, nincs velük semmi, mégis boldogtalanságuk folyton felsejlik a sorok között. És ha már a kettősségeket említettem, érdekes, hogy nagyon erőteljes, nagyon mély személyes sorsokról olvashatunk, miközben szerintem mégsem ezeken van az igazi hangsúly, hanem a szerteágazó egészen, amiben a szereplők sorsa alakul, rendeződik. Ennek az „egésznek” a szimbolikus jelképe a Mexikó, a kocsma, amelynek a főszereplők törzsvendégei lesznek, az a hely, ahova sokkal inkább hazatérnek, mint gyermekkoruk, szüleik otthonába. 

(forrás: pinterest.ru)

Itt meg kell említenem, azt a zseniális szerkezeti felépítést, amivel Szeifert vezeti ezt a történetet a különböző helyszínek és idősíkok között. Ahogy írtam is fentebb, nincsenek fejezetek, nem jelzi semmi, hogy most kinek az epizódja következik, melyik idősíkban vagyunk, hanem valami vékony cérnaszál mindig áttekeredik az egyik gondolati egységből a másikba. Például egy szülővel történő telefonbeszélgetés lavinaszerűen elindítja a főszereplőnkben a múltról való gondolkodást, ezáltal beleláthatunk gyermekkorának fontosabb történéseibe. De igazán jól ezt bravúros felépítést nem lehet elmagyarázni, ezt olvasni kell.

Aztán, ha a kettősségeknél maradunk, ez jellemző arra is, ahogy a különböző társadalmi viszonyokról vagy jelenségekről „nyilatkozik” az író. Érezhető, hogy a regény nagyon fontos része ezeknek a problémáknak a kiemelése, még inkább súlyt kap tőle az a sok egyéni történet, amit olvashatunk: alkoholizmus, drogfogyasztás, az egészségügy helyzete, de szóba kerül többek között a vörösiszap–katasztrófa, vagy a West Balkán – tragédia. Amiatt beszélek itt is kettősségről, mert tényleg nagyon jelentős szerepet kapnak ezek a történések a könyvben, mégis úgy érezhető, hogy a szerző éppen csak belenyúl ezekbe témákba, hogy, mint a felzaklatott hangyabolyban a hangyák, sokfelé induljanak el a gondolataink mindenféle didaktikus útmutatás nélkül. 

Vörösiszap - katasztrófa
(forrás: Wikipédia)

Egy kiragadott példát említenék. A könyvnek egészen az elején olvashatjuk ezt a gondolatot: „Grafit számára, amikor ezeknek az embereknek még csak a könyökéig ér, semmi sem természetesebb annál, mint hogy a felnőttek bort meg cigarettát vásárolnak, és hogy a kerítés nélküli házak lakóinak olyan egyforma pinceszaguk van. Grafitnak nem jut eszébe, hogy lehetnének másmilyenek is, nem gondolja, hogy egyik felnőtt ne lenne éppen olyan, mint a másik.” Számomra ebben a sorban úgy tűnik, hogy Szeifert arra próbálja irányítani a figyelmünket, vagy gondolatmenetünket, hogy a nagymértékű alkoholfogyasztás mennyire elfogadhatónak tűnik bizonyos körökben, helyzetekben és sokakban fel sem merül, hogy itt tömegek alkohol betegségéről beszélünk. Ugyanakkor az egyetlen igazi „menedéket”, biztonságot, valós szociális hálót még a legelesettebbeknek is az a kis közösség jelenti a regényben, akik napról napra összegyűlnek a kocsmában, és sörös -, feles poharaik mellett válnak szinte egy családdá. Mert ezek mégiscsak hús – vér kapcsolatok.

(forrás: dreamstime.com)

Nagyon sok mindent lehetne írni még erről a regényről, rengeteg rétege van, amiről órákat lehetne beszélgetni. A történetbe már így is túl mélyen belementem, így ezen felül még egy dolgot emelnék ki, ahol szintén visszatérnék kicsit a kettősségre. Ez pedig a könyv nyelvezete. Egyfelől nagyon nyers, néhol egészen vulgáris vagy tényekre szorítkozó a szöveg, másrészről viszont, - pont úgy, ahogy a történetszövésben is izgalmas átvezetéseket találunk – olykor a szöveg nyelvezete is átfolyik valami egészen líraiba, észre sem veszed, hogy szinte verset olvasol. „A város elhagyatottabb, csúnyább végén, a szélső utca hosszúkás kertjei az erdővel határosak, azokon túl, már szinte nem is a településhez tartozóan állnak a kerítés nélküli házak. Telente csupa csend volt ott minden, és ha az ember haladt befelé az erdőben száz – kétszáz métert, már legföljebb a magas lábazatú, egyforma családi házak kutyáinak ritkásan kopogó ugatása hallatszott oda.”

Nem vagyok műértő, a kortárs magyar irodalomban is nehezen találom meg magam, nehezen találom meg azokat az olvasmányokat, amikre azt mondhatom, hogy valóban engem szólítanak meg. A Mi van veletek, semmi? viszont hozzám szól, megérint, sőt sokszor érzékeny pontokra tapint. Azt gondolom, hogy ez egy olyan regény, ami a 30 – as, 40 – es korosztályhoz tud leginkább közel kerülni, és nagyon jó ajtó lehet ahhoz, hogy belépjünk a hazai szépirodalom rengetegébe.