Stephen King: Állattemető

Azt mondják minden regényt a saját műfajának tükrében lehet kritikával illetni. Az Állattemetővel kapcsolatban több negatívum is megfogalmazódott bennem, de ezek nagy részét nem is fogom megosztani veletek, mert egy idő után rájöttem, hogy ezek nem magának a tartalomnak szóltak, hanem annak, hogy ez tagadhatatlanul egy ponyvaregény. Amikor bevásároltam Stephen King könyveiből egy nagy kupacot, felkészületlen voltam ,nem tudtam, hogy milyen stílusban alkot,  Úgyhogy nem volt más választásom, félretettem az ellenérzéseimet, és megpróbáltam nem fennakadni az olcsó és hatásvadász, sokszor közhelyes írói eszközökön. Ha tehát Stephen King a ponyvairodalomban alkot, akkor ezt elfogadva a továbbiakban úgy írom a véleményemet, hogy félre teszem a műfajjal kacsolatos rossz érzéseimet. Az írót úgy gondolom nem kell bemutatni, az életrajzi elemek helyett térjünk a lényegre.

Illusztráció a film.ru oldaláról. A kép teljesen átadja a történet hangulatát.

A történetet nem egyszerű néhány mondatban összefoglalni, de megpróbálom, méghozzá spoilermentesen. Louis Creed feleségével és két gyermekével Ludlow-ba költözik. Egy forgalmas út mellett vesznek házat, és megismerkednek a kissé titokzatos Crandellékkel. Kiderül, hogy a közelükben van az úgynevezett állattemető, ahol kisgyermekek temették el egykoron házikedvenceiket. De ez a hely egy kicsit több, mint egy egyszerű temető, és mikor Crandellék macskája elpusztul az országúton, hamarosan ki is derül, hogy miért. Ennél többet elárulni, már hiba lenne a részemről.

Az első néhány oldal keserű csalódottsága után nagyon meglepett, hogy a belbecs mennyire szöges ellentéte a külcsínnek, főleg úgy, hogy egy az érzékeink felborzolását szolgáló horror regényről van szó. Ugyanis amellett, hogy megkapunk mindent, amit egy ilyen olvasmánynak hangulatilag nyújtania kell , nagyon komoly mondanivalóval is találkozunk a sorok között. A brilliáns történetszövés elvitathatatlanul a legnagyobb érdeme az Állatetemetőnek, de a háttérben található már már filozófiai eszmefuttatások adnak  igazi átütő erőt a regénynek. Mindezek mögött pedig, úgy vélem, hogy komoly  kutatómunka áll a háttérben történelmi tényekről, hiedelmekről, mítoszokról és legendákról, vagy akár a Bibliáról. Stephen King olyan fontos témákat boncolgat ebben a történetben, amelyek általános érvényűek és időtállóak, mint például a halál, az elmúlás, a gyász, a túlvilág, a jó és a gonosz létezésének kérdéskörei. Biztos vagyok benne, hogy ezek azok az erősségek, amelyek miatt sokan azt mondják, hogy az író könyvei valahola a ponyva- és a szépirodalom közötti vékony határon helyezkednek el.

Nagyon érdekes a felépítése a könyvnek. Az első rész inkább hangulati előkészítése volt az egésznek. Nyomasztó, feszült légkört alakítottak ki az érzékletes leírások és anekdoták, és bár itt még alig történtek hátborzongató események, ez volt az a fejezet, aminek köszönhetően volt pár rossz éjszakám. Egy darabig szüneteltettem is az esti olvasást. A szereplőket is itt ismerhettük meg: a karakterek jól kidolgozottak voltak, ugyanakkor a Crandall házaspáron kívül igazán szeretnivaló figurák nem voltak a regényben. A jellemábrázolások túlságosan tipizáltra sikerültek: szerepelt benne mindenért síró feleség, a tejet a dobozból elfogyasztó férj,  a rossz anyós  - após és így tovább.

Részlet a regényből készült, Kedvencek temetője című filmből

A második része akciódús volt, ebben tömörültek össe igazából a lényeges történések, ráadásul hatalmas fordulatokat tartogatott. Érdekessége volt  az egész regénynek, hogy a szálak, amelyek összefonódtak benne, akár egy – egy külön novellaként is megállták volna a helyüket. Ebben a fejezetben, és a harmadikban is kissé elnyújtottak, néha unalmasak voltak azok a részek, amik a feszültséget akarták fokozni. A harmadik rész már nem okozott meglepetést, hiszen az író apránként elővetítette, hogy mire számíthatunk, talán ezért nem is volt olyan sokkoló. Kicsit azt éreztem, mintha behúzták volna a kéziféket a lezárásnál, de lehet, hogy csak a modern horror filmek megdöbbentő jeleneteivel összevetve tűnt  kevésnek az utolsó néhány csavar. Pszichológiai  szempontból azonban a könyv vége nagyon izgalmasra sikerült, a befejezés nagyszerű lett. Összességében az Állattemetőt azoknak az olvasóknak ajánlom, akik egy csavaros, fordulatokkal teli történetért cserébe hajlandóak lemondani a szépirodalmi igényességről és bevalláljak, hogy olvasás után esetleg néhány éjszakát álmatlan forgolódással fognak tölteni.