Grecsó Krisztián: Jelmezbál

Erős lemaradásom van a kortárs magyar irodalom kapcsán, úgyhogy legutóbbi akciós líra kuponomat arra áldoztam, hogy ezt a hátrányt valami módon minél hamarabb behozhassam. Be is táraztam szebbnél szebb könyvekből,  bár némi aggódással, mivel emlékeim szerint a kortárs hazai irodalom túl drámainak, tragikusnak tetszett mindezidáig. Bíztam azért benne, hogy sikerült egy könnyedebb válogatást összeállítani, de sajnos rögtön az első olvasmányom során kiderült, hogy tévedtem.

Nem volt könnyű olvasmány ugyanis Grecsó Krisztián Jelmezbál című könyve, és igen, sajnos kissé sötét is volt. Aztán egy kis gondolkodás után arra jutottam, hogy ez nyílván nem véletlen, és kutakodni kezdtem. Egy friss idei cikket találtam erre vonatkozólag, méghozza az Eurostat egyik kutatását, amelyből kiderül, hogy Magyarországon a legtöbb a depressziós ember az egész Európai Unióban. (Nem mélyedtem el tudományos bizonyítékok kutatásában, szóval nem veszem rossz néven, ha esetleg valaki kijavít.) Így tehát nem csoda, hogyha a magyar valóságról akar valaki írni, akkor ott előbb – utóbb előkerül ez a téma is; ahogy maga Grecsó fogalmazott: az eredendő szomorúság.

No, nem azért, mintha a regény a depresszióról szólna, egyszerűen csak ilyen a hangvétele, sokszor lehangoló, nyomasztó, elszomorító. Mondhatnám divatosan, és talán tényleg ez is a legjobb szó rá: behúz.  A fülszövegből annyi derül ki, hogy a történet onnan indul, hogy két lányt holtan találnak egy faluban, a hatvanas években;  egy harmadik pedig még él, mikor ráakadnak, de mire megérkezik az orvos, nem találják. Innen aztán évtizedeket ugrunk az időben, amikor is az eltűnt lány  egykori szerelme Budapesten egy váratlan találkozás után rájön, hogy mi is történt akkor régen valójában.  

Ez egy nagyszerű fülszöveg az olyan olvasóknak, mint én, vagy mint az anyukám, akik kicsit sem szeretjük tudni, hogy mi fog történni az éppen olvasott könyvben.  Ez a történet ugyanis a legcsekélyebb mértékben szól erről, mondhatni ez csupán egy rövid kis epizódja annak a hatalmas nagy egésznek, ami erről az alapról elindul. Grecsó Krisztián könyve szerkezetileg ugyanis egészen úgy néz ki, mintha különálló novellákat olvasnánk, méghozzá nagyon jó novellákat. Legtöbbjük önmagában is helytállna. És éppen mikor kezd lankadni a figyelmünk a sok külön álló történetet olvasva, egyszer csak azt vesszük észre, hogy előbukkannak újra egyes szereplők, akikről néhány oldallal előbb már olvashattunk.  Néha szorosan kapcsolódnak a szálak, máshol viszont egészen laza szövésűek.  Már ez is elég ok lenne ahhoz, hogy az ember időnként előrelapozzon a könyvben, de ehhez még hozzáadódik az, hogy a történetvezetés egyeltalán nem lineáris, évtizedeket ugrálunk ide – oda az egyes epizódok között.  De az már a mi dolgunk, hogy kitaláljuk, hogy éppen melyik idősíkban járunk.  Több helyen is olvastam, hogy ez a mozaikos szerkesztésű történet nem tetszett az olvasóknak, részben meg is értem, hogy miért. Ugyanis én egy nap alatt olvastam el a könyvet, így nagyon fejben tudtam tartani a szereplőket, az idősíkokat (persze még így is csaltam néha). De ha valaki részleteiben olvassa a regényt, -  mert végülis a sok kis történet egy komoly regénnyé növi ki magát -, annak bizony fejtörést okozhat összekötni a szálakat. Még annak ellenére is, hogy egyszerre olvastam végig az egészet, megfogalmazódott bennem a gondolat, amikor a végére értem, hogy most el kellene még egyszer olvasnom az egészet. És nem kétséges el is fogom egyszer, mert számomra nagy élmény volt. (Grecsó Krisztián készített egy szemléltető ábrát a történethez, amelyben a rokoni, baráti, szerelmi szálakat levezeti. Ezt én nem csatolom ide, mert nekem pont az jelentette az élvezetet, ahogy ezeket az összekapcsolódásokat felfedeztem. De ha valakit mégis érdekel, az keresse meg az író facebook oldalát.)

Többek szerint is a Jelmezbál Grecsó Krisztián legjobb könyve

Ahogy írtam tehát, különálló kis történetekről van szó, amelyek aztán izgalmas, váratlan fordulatokkal szépen lassan egymásba fonódnak. Mégcsak fő történeti szál sincsen igazán, csak epizódok hol erősebb, hol halványabb összekapcsolódásai alakítják ki az egészet, az életet. Attól válik igazán izgalmassá a Jelmezbál, hogy megláthatjuk benne, hogy egészen apró mozzanatok, részletek, hogyan képesek befolyásolni az emberek életét, hogyan determinálja a múlt a jövőt. Grecsó rávilágít nagyon valós és emberi szorongásokra, amelyeket képesek vagyunk gyerekkorunktól fogva hordozni magunkkal. A megfelelni vágyás okozta frusztráció és aggodalom, az egyén önmaga felé irányuló túlzó elvárásai gyakori témái az epizódoknak, mégha olykor burkoltan is jelennek meg. De ettől kézzelfoghatóbb kérdéseket is boncolgat: emberi kapcsolatokról, a családi kötelékről, hitről és egyházról, halálról, szexualitásról, függőségekről olvashatunk a regényben. Nem filozófiai gondolatmeneteken keresztül gondolkodunk ezekről a témákról, hanem emberi sorsok, tragédiák megismerése során. És attól különösen szép az egész, hogy miközben olvasunk egyfelől olyan, mintha a szomszéd néni, a volt osztálytársnőd, az egykori tanárod, vagy a kocsmáros mesélne, szóval bárki, akármelyikünk – és közben mégsem, mert az egész valóban szépirodalom, néhol már már költőien szép. (Bár hozzáteszem, néhol nem túl költőien nyers is.)

Ízelítő

 

Jó könyv a Jelmezbál, és mivel nincs a kortárs irodalomból sok olvasmányélményen, így azt gondolom, hogy más viszonylatban tekintek a könyvre, mintha lenne. Úgy érzem, hogy Grecsó Krisztián könyve jó folytatása annak az irodalmi hagyománynak, amit Kosztolányi, Móricz vagy Németh László folytatott. Mindannyiuk munkájának hatását érzem ezen a regényen, bár lehet, hogy csak remélem. Mindenesetre az biztos, hogy, aki a fent említett írók bármelyikét is kedveli, annak ajánlom, hogy olvassa el a Jelmezbál című kötetet. Aki a kortárs írók közül inkább Lakatos Leventét preferálja, nos, az keressen valami más elfoglaltságot Grecsó Krisztián könyve helyett.