Ez
nem az a fajta sírva nevetés volt, amikor annyira rázkódsz a röhögéstől, hogy
patakzanak a könnyeid. Ez, az a fajta sírva nevetés volt, amikor egy mondaton
belül képes vagy zokogni és kacagni egyaránt. Soha eddig ilyen olvasmányélményem
nem volt. Marie – Aude Murail Oh, boy
című könyvét ajánlom Nektek.
Kiskamaszkorom
kedvenc filmjei közé tartoztak az árvaházas történetek, és még ma is van egy –
kettő belőlük, például az Árvák hercege, amit bármikor szívesen megnézek a
témával kapcsolatban. Ezekre az élményeimre emlékeztetett ez a mindössze 190
oldalas könyv, csak egy kicsit modernebb köntöst kapott.
A
történet a három Morlevent testvérről szól, akik anyjuk halála után árván
maradnak, és megfogadják, hogy sohasem választhatja szét őket semmi.
Felkutatják hát azt a két lehetséges személyt, akik a gyámságukat
vállalhatnák. Először mindketten
elutasítják őket, később pedig már mindketten szeretnék magukhoz venni a gyerekeket.
Ebből adódik a bonyodalom (olyan igazi franciásan), meg néhány más eseményből
is, amely úgy bukkan fel a történetben, mint ahogy a való életben is a
nehézségek: váratlanul, megállíthatatlanul, kiszámíthatatlanul.
Nagyszerűek
a karakterek, anyukám érdeklődésére úgy fogalmaztam, hogy imádtam
mindegyiküket, mert mind teljesen lököttek. És tényleg nagyon színes a paletta,
ami a szereplőket illeti: a kis tudóstól a cserfes szépségen át a professzorig
igen sokféle embertípus megjelenik benne. Sok hiányérzetem nem maradt a könyv
olvasása után, de esetleg a jellemábrázolásokat egy kicsit gazdagabban,
részletesebben is szívesen olvastam volna. Igazából ezt a kidolgozottságot
nyilván az alig kétszáz oldal, és a gyorsan pörgő események, a sok történés
korlátozta.
Nagyon
különleges a stílus, amiben az Oh, boy íródott. Az írói eszköztár teljesen
lecsupaszított, tudatosan puritán. Nincsenek benne hosszú cikornyás mondatok, vannak
helyette rövid, tömör, velős kijelentések. Néhol egy – egy jól megfogalmazott
félmondatában több mondanivaló van, mint egy néhány regényben összesen.
Meglepő, de egy ilyen eseményekben gazdag történetben megállja a helyét ez a
stílus. Annak tükrében pedig, hogy az írónő célja az, hogy megszerettesse az
olvasást a fiatalokkal, még inkább érthető. hogy miért ilyen a megfogalmazás.
Meglepő
tehát, hogy egy ilyen kis könyvben, mint ez, mennyi mondanivaló, mennyi értékes
gondolat sűrűsödhet össze. Az írónő nem mélyül el egyikben sem túlzottan, és
fanyar, ironikus szellemességel tálalja az olyan témákat, mint a családon
belüli erőszak, betegség, halál,
elfogadás, másság, összetartozás, felnőtté válás. Szerencsére nem enged
túlzottan a felszín alá bukni, mindennek elveszi az élét nagyszerű
humorával. Talán érdemes lenne egyszer
felvenni az olvasók arcát, amikor ezt a regényt olvassák, mert én sokszor
éreztem, hogy már- már sírásra görbül a szám, aztán a következő mondatnál már a nevetés tört ki
belőlem.
A
13. fejezet pedig egyenesen a kedvencem lett.:)
Jó kis kedvcsináló :-)
VálaszTörlés