Margaret Mazzantini: Újjászületés

Nem friss olvasmányélmény Margaret Mazzantini Újjászületés című regénye, ugyanakkor nagy hibának tartanám, ha nem írnék ajánlót róla a blogon, egyrészt mert nálam a top háromban benne van, másrészt mert nagyon szeretném, ha minél többen olvasnátok. 

Csodálatos a borító

 Az olasz írónő könyve rendkívül egyedi stílusban íródott, felkavaró, megrázó és ahogy azt sok egyéb fórumon is lehet olvasni, tényleg katartikus. Ugyanakkor – ahogy az egyik kollégám fogalmazott – nagyon nyomasztó is, és borzasztóan megviseli a lelket az olvasása. Ha azt mondom, hogy az utolsó 200 oldalt végigsírtam, az azt hiszem igen sokat elárul. Nem egy könnyű olvasmány az Újjászületés, zseniális és szörnyűséges egyszerre.

A történet nagyon összetett, és nem szeretném, csak a fő irányvonalat felvázolni. Gemmát a Rómában élő szerekesztőnőt egy nap felhívjra régi barátja Gojko, és megkéri térjen vissza fiatalságuk helyszínére Szarajevóba.  Gemma egykor itt ismerkedett meg fotográfus szerelmével, Diegoval, aki később a férje lett. A nő fiával, Pietroval tér vissza a városba, ahol a háború áldozatává vált Diego fényképeiből tekinthetnek meg egy kiállítást. A jelen eseményeit folyamatos visszamemlékezések szakítják meg a fiatalok szerelméről, a gyermek utáni vágyakozásról, és a kudarcoktól való szenvedésről, a háború pokláról, a barátok elvesztéséről.

A szarajevói háború pillanatképe

Mazzantini könyve attól nagyon hiteles, hogy maga is járt Szarajevóban  közvetlenül a háború után, így valós tapasztalatai voltak az ottani borzalmakról. A regény megírásának ötlete 1991 – ben született meg a fejében és hét évig tartott, amíg elkészült vele. Az, hogy a történet végül nem csupán csak egy háborús sztori lett, a négy gyermekes írónő elmondása szerint a saját gyermeke, a szintén Pietro nevet viselő kisfiú 1991 - es születésével magyarázható:
„ A kontraszt a faim születése felett érzett öröm és a háború nyomorúsága között olyan érzés volt számomra, hogy úgy éreztem kénytelen vagyok erről beszélni. Határozottan tudtam, hogy csak az örömből és bánatból felépített bensőséges történetek által vagyok képes közvetíteni a tragédia legyőzésének valódi jelentését. ”  (Részlet a bostoniano. info oldalon olvasható interjúból).

Az írónő

A könyv átütő erejét az erősségek sorozata együtt adja meg: az írónőre jellemző, egyedi, felismerhető stílus, a mesteri hangulatteremtő eszközök, és a szereplők részletes jellemábrázolása. Mazzantini mondatai gyöngyörűen szerkesztettek, minden közhelytől vagy elcsépelt írói eszköztől mentesek. Sok összetett mondatot használ, de ezek gördülékenyen olvashatók. A könyv nyelvezete választékos, stílusos. A leírások nagyszerűek, kicsit sem unalmasak, az írónő különleges,  nem megszokott hasonlatokat és metaforákat használ. Jól érzékelteti a szerelem meghitt perceit, ahol együtt örülünk a szerelmesek boldogságának, de a közös gyermek hiányától való szenvedést is végigkínlódjuk Gemmával és férjével, a háború borzalmai pedig végleg megviselik a lelkünket.  A szereplőket pedig nagyon alaposan, részletekbe menően megismerhetjük, komoly jellemrajzot kapunk róluk, mind a lélektani ábrázolásokon, mind a párbeszédeken keresztül. A főszereplők hitelesek, cselekedeteik motivációik érhetőek, vívódásaik, harcaik nagyon életszerűek, ugyanakkor a mellékszereplők is meghatározóak a történetben. A legszimpatikusabb, legjobban kidolgozott karakter szerintem Gojko, és ő az, aki a kezdetektől a végéig összefogja a cselekménysor alakulását. Nagyon jót tesz a regénynek, hogy nem lineáris a történetvezetés, sőt ettől lesz igazán teljes, mert ez az időbeli ugrálás egyrészt nagyon valószerű, másrészt pedig hozzáad a cselekmény és a szereplők lélektani megismeréséhez és fejlődéséhez egyfajta pluszt. Csodálatosan kerek az egész, és nagyon meglepő fordulatokat tartogat.

Beleolvasó

A regényből Penélope Cruz főszereplésével egyébként film is készült. Nyilván a könyvvel nem lehet igazán egy lapon emlegetni, de egyébként, -  főleg, ha valaki a könyvet nem ismeri - , élvezhető, egyszer nézhető film. Az mindenképp elmondható róla, hogy jól sikerült a szereplőket összeválogatni.

A film rendezője - az írónő férje,
Cruz és Mazzantini

Amit pedig még szeretnék kiemelni, az a gyönyörű, kidomborodó borító, ami  a teljes regény ismeretében válik érthetővé. (Ezt fentebb láthatjátok is.)

Aki szeretne egy nem átlagos szerelmi történetet olvasni, és el tudja viselni a háború, a halál, az elválás és eltávolodás nyomorúságait, aki szereti a drámai történeteket és szociálisan érzékeny, aki egy örök élménnyel szeretne gazdagodni, annak ajánlom, hogy mindenképpen olvassa el az Újjászületést. Teljességel lehetetlen nem a könyv hatása alá kerülni, így azt javaslom, hogy csak akkor kezdjetek bele az olvasásába, ha semmi halaszthatatlan dolgotok nincsen.

Grecsó Krisztián: Jelmezbál

Erős lemaradásom van a kortárs magyar irodalom kapcsán, úgyhogy legutóbbi akciós líra kuponomat arra áldoztam, hogy ezt a hátrányt valami módon minél hamarabb behozhassam. Be is táraztam szebbnél szebb könyvekből,  bár némi aggódással, mivel emlékeim szerint a kortárs hazai irodalom túl drámainak, tragikusnak tetszett mindezidáig. Bíztam azért benne, hogy sikerült egy könnyedebb válogatást összeállítani, de sajnos rögtön az első olvasmányom során kiderült, hogy tévedtem.

Nem volt könnyű olvasmány ugyanis Grecsó Krisztián Jelmezbál című könyve, és igen, sajnos kissé sötét is volt. Aztán egy kis gondolkodás után arra jutottam, hogy ez nyílván nem véletlen, és kutakodni kezdtem. Egy friss idei cikket találtam erre vonatkozólag, méghozza az Eurostat egyik kutatását, amelyből kiderül, hogy Magyarországon a legtöbb a depressziós ember az egész Európai Unióban. (Nem mélyedtem el tudományos bizonyítékok kutatásában, szóval nem veszem rossz néven, ha esetleg valaki kijavít.) Így tehát nem csoda, hogyha a magyar valóságról akar valaki írni, akkor ott előbb – utóbb előkerül ez a téma is; ahogy maga Grecsó fogalmazott: az eredendő szomorúság.

No, nem azért, mintha a regény a depresszióról szólna, egyszerűen csak ilyen a hangvétele, sokszor lehangoló, nyomasztó, elszomorító. Mondhatnám divatosan, és talán tényleg ez is a legjobb szó rá: behúz.  A fülszövegből annyi derül ki, hogy a történet onnan indul, hogy két lányt holtan találnak egy faluban, a hatvanas években;  egy harmadik pedig még él, mikor ráakadnak, de mire megérkezik az orvos, nem találják. Innen aztán évtizedeket ugrunk az időben, amikor is az eltűnt lány  egykori szerelme Budapesten egy váratlan találkozás után rájön, hogy mi is történt akkor régen valójában.  

Ez egy nagyszerű fülszöveg az olyan olvasóknak, mint én, vagy mint az anyukám, akik kicsit sem szeretjük tudni, hogy mi fog történni az éppen olvasott könyvben.  Ez a történet ugyanis a legcsekélyebb mértékben szól erről, mondhatni ez csupán egy rövid kis epizódja annak a hatalmas nagy egésznek, ami erről az alapról elindul. Grecsó Krisztián könyve szerkezetileg ugyanis egészen úgy néz ki, mintha különálló novellákat olvasnánk, méghozzá nagyon jó novellákat. Legtöbbjük önmagában is helytállna. És éppen mikor kezd lankadni a figyelmünk a sok külön álló történetet olvasva, egyszer csak azt vesszük észre, hogy előbukkannak újra egyes szereplők, akikről néhány oldallal előbb már olvashattunk.  Néha szorosan kapcsolódnak a szálak, máshol viszont egészen laza szövésűek.  Már ez is elég ok lenne ahhoz, hogy az ember időnként előrelapozzon a könyvben, de ehhez még hozzáadódik az, hogy a történetvezetés egyeltalán nem lineáris, évtizedeket ugrálunk ide – oda az egyes epizódok között.  De az már a mi dolgunk, hogy kitaláljuk, hogy éppen melyik idősíkban járunk.  Több helyen is olvastam, hogy ez a mozaikos szerkesztésű történet nem tetszett az olvasóknak, részben meg is értem, hogy miért. Ugyanis én egy nap alatt olvastam el a könyvet, így nagyon fejben tudtam tartani a szereplőket, az idősíkokat (persze még így is csaltam néha). De ha valaki részleteiben olvassa a regényt, -  mert végülis a sok kis történet egy komoly regénnyé növi ki magát -, annak bizony fejtörést okozhat összekötni a szálakat. Még annak ellenére is, hogy egyszerre olvastam végig az egészet, megfogalmazódott bennem a gondolat, amikor a végére értem, hogy most el kellene még egyszer olvasnom az egészet. És nem kétséges el is fogom egyszer, mert számomra nagy élmény volt. (Grecsó Krisztián készített egy szemléltető ábrát a történethez, amelyben a rokoni, baráti, szerelmi szálakat levezeti. Ezt én nem csatolom ide, mert nekem pont az jelentette az élvezetet, ahogy ezeket az összekapcsolódásokat felfedeztem. De ha valakit mégis érdekel, az keresse meg az író facebook oldalát.)

Többek szerint is a Jelmezbál Grecsó Krisztián legjobb könyve

Ahogy írtam tehát, különálló kis történetekről van szó, amelyek aztán izgalmas, váratlan fordulatokkal szépen lassan egymásba fonódnak. Mégcsak fő történeti szál sincsen igazán, csak epizódok hol erősebb, hol halványabb összekapcsolódásai alakítják ki az egészet, az életet. Attól válik igazán izgalmassá a Jelmezbál, hogy megláthatjuk benne, hogy egészen apró mozzanatok, részletek, hogyan képesek befolyásolni az emberek életét, hogyan determinálja a múlt a jövőt. Grecsó rávilágít nagyon valós és emberi szorongásokra, amelyeket képesek vagyunk gyerekkorunktól fogva hordozni magunkkal. A megfelelni vágyás okozta frusztráció és aggodalom, az egyén önmaga felé irányuló túlzó elvárásai gyakori témái az epizódoknak, mégha olykor burkoltan is jelennek meg. De ettől kézzelfoghatóbb kérdéseket is boncolgat: emberi kapcsolatokról, a családi kötelékről, hitről és egyházról, halálról, szexualitásról, függőségekről olvashatunk a regényben. Nem filozófiai gondolatmeneteken keresztül gondolkodunk ezekről a témákról, hanem emberi sorsok, tragédiák megismerése során. És attól különösen szép az egész, hogy miközben olvasunk egyfelől olyan, mintha a szomszéd néni, a volt osztálytársnőd, az egykori tanárod, vagy a kocsmáros mesélne, szóval bárki, akármelyikünk – és közben mégsem, mert az egész valóban szépirodalom, néhol már már költőien szép. (Bár hozzáteszem, néhol nem túl költőien nyers is.)

Ízelítő

 

Jó könyv a Jelmezbál, és mivel nincs a kortárs irodalomból sok olvasmányélményen, így azt gondolom, hogy más viszonylatban tekintek a könyvre, mintha lenne. Úgy érzem, hogy Grecsó Krisztián könyve jó folytatása annak az irodalmi hagyománynak, amit Kosztolányi, Móricz vagy Németh László folytatott. Mindannyiuk munkájának hatását érzem ezen a regényen, bár lehet, hogy csak remélem. Mindenesetre az biztos, hogy, aki a fent említett írók bármelyikét is kedveli, annak ajánlom, hogy olvassa el a Jelmezbál című kötetet. Aki a kortárs írók közül inkább Lakatos Leventét preferálja, nos, az keressen valami más elfoglaltságot Grecsó Krisztián könyve helyett.

Elsa nagymamáját sosem érik balesetek

A baleseteket éri nagymama

Több helyen is olvastam, hogy Fredrik Backman leggyengébb regénye: A nagymamám azt üzeni, bocs.  Nos, nekem ez a kedvenc regényem az írótól, bár lehet, hogy csak azért, mert még más egyebet nem olvastam tőle. De fogok, ez egészen biztos, hiszen, ha ez a leggyengébb – márpedig én ezt őszintén imádtam - , akkor milyen lehet a többi? (További könyvei, amit figyelmembe ajánlottak az Itt járt Britt- Marie és Az ember, akit Ovénak hívtak, ami az író legnépszerűbb regénye, úgyhogy ezt hagyom utolsónak.)

Azt hiszem, hogy ez egy olyan könyv, amit leginkább úgy tudnék jellemezni, hogy örökké szeretettel fogok gondolni rá. A svéd Backman könyvének hangulatvilágát, mindig újra érezni fogom, ahányszor meglátom majd ezt a csodálatos borítót.  Bár rendkívül szórakoztató volt a történet és a stílus is egyaránt, mégsem volt könnyű olvasni a regényt.  Egyrészt mindig rá kellett hangolódnom, mert ahányszor kinyitottam a könyvet, tényleg azt éreztem, hogy átkerülök egy másik világba, (talán Félálomországba) és minden egyéb megszűnik körülöttem létezni. Másrészt pedig a mondatokat mindig alaposan meg kellett rágni, mert rengeteg mondanivalót hordoztak, miközben szinte minden sor vitte előre a cselekményt.

A törénet a majdnem 8 éves Elsáról szól, aki egy bérházban lakik édesanyjával és annak új párjával, valamint születendő kisbabájukkal. A szomszédjukban lakik a kislány legjobb barátja, a kissé zakkant nagymamája.  A nagymama egyik őrültséget a másik után követ el (paintball fegyverrel lövöldöz a szomszédokra,  megdobálja a rendőröket, pizzát süt karácsonykor), de unokájával jól megértik egymást, hiszen mindketten igazi különcök. Minden este együtt utaznak el Félálomországba, és izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokba kerülnek a fantázia birodalmában. Mindaddig, amíg nagymama egy napon meghal és különleges megbizatást hagy Elsára: meg kell találnia és ki kell kézbesítenie a bérház lakóinak azokat a leveleket, amelyekben nagymama valamennyi szomszédjától bocsánatot krt. Innen kezdődnek a kalandok,  amelyek barátságok, családok,  házasságok, félelmek, szorongások, örömök útvesztői között teljesednek ki.

Az elbeszélő stílus olyan francia filmek narrációját juttatja eszembe, mint például az Amélie csodálatos élete, vagy a Szeress, ha mersz. Ez egyébként  eléggé megosztja az olvasóközönséget, vagy nagyon utálják, vagy nagyon szeretik az emberek. Sejtitek már, hogy én az utóbbi tábort erősítem.  Minden információt Elsa szemszögéből ismerhetünk meg, ennek köszönhető talán, hogy olyan jól elegyedik egymással a könyvben a valóság és a mese, és amitől az egész történet végig kissé álomszerű benyomást kelt.  Nagy erőssége a könyvnek, hogy a nagyszerű helyzetkomikumok mellett,  a jellemábrázolásokból, a szereplők fejlődéséből fakadó humor is zsenális. Talán még nem nevettem ennyit egy olvasmányom során sem.

Ízelítő

Mégis keserédessé válik a történet, mivel a zseniális szellemességek mellett nagyon komoly témákat is boncolgat a könyv. Apránként bontakoznak ki a súlyos témák: elmúlás, elhagyatottság, másság, kitaszítottság, halál, de ki gondolná, hogy a háború, az iskolai zaklatás, a családon belüli erőszak kérdéskörei is beleférnek egy könyvbe.  És mégis belefér ennyi minden, mert sok tökéletlen szereplő, tökéletlen életének története fonódik össze ebben a regényben. Ez a tökéletlenség pedig annyira szeretnivaló. Ráadásul bravúrosnak tartom, ahogy megismerjük magát az egész cselekményt, hiszen van egy lineáris történetvezetés, de ezt sokszor megszakítják visszaemlékezések, néha fantáziaképek.  Ennyi apró szálat egyben tartani, és egy cél felé írányítani, nagyon komoly, tudatos tervezőmunkát igényel, főleg úgy, hogy minden egyes kis epizód többet tesz hozzá a szereplők jellemábrázolásához is, ami olykor már kakikatúraszerűen sarkított.  Ami pedig a legfontosabb, hogy kicsit sem kiszámíthatóak a fordulatok, rengeteg a meglepetés a könyvben, ezért merem azt állítani, hogy Backman igazi mestere a történetszövésnek.

Ajánlom a történetet mindazoknak, aki nem félnek szembesülni az élet olyakor kegyetlen, súlyos témáival, ugyanakkor vágynak arra, hogy miközben válaszokat keresnek kérdéseikre,  jól is szórakozzanak.  Aki elolvassa Elsa és nagymamája történetét,  az egy kicsit selejtes, de annál jobban szerethető nagy család részesévé válhat,  ahonnan nem is akar  és nem is tud majd szabadulni.



Oh, te sírva nevetős, boy !

Ez nem az a fajta sírva nevetés volt, amikor annyira rázkódsz a röhögéstől, hogy patakzanak a könnyeid. Ez, az a fajta sírva nevetés volt, amikor egy mondaton belül képes vagy zokogni és kacagni egyaránt. Soha eddig ilyen olvasmányélményem nem volt.  Marie – Aude Murail Oh, boy című könyvét ajánlom Nektek.

Kiskamaszkorom kedvenc filmjei közé tartoztak az árvaházas történetek, és még ma is van egy – kettő belőlük, például az Árvák hercege, amit bármikor szívesen megnézek a témával kapcsolatban. Ezekre az élményeimre emlékeztetett ez a mindössze 190 oldalas könyv, csak egy kicsit modernebb köntöst kapott.

A történet a három Morlevent testvérről szól, akik anyjuk halála után árván maradnak, és megfogadják, hogy sohasem választhatja szét őket semmi. Felkutatják hát azt a két lehetséges személyt, akik a gyámságukat vállalhatnák.  Először mindketten elutasítják őket, később pedig már mindketten szeretnék magukhoz venni a gyerekeket. Ebből adódik a bonyodalom (olyan igazi franciásan), meg néhány más eseményből is, amely úgy bukkan fel a történetben, mint ahogy a való életben is a nehézségek: váratlanul, megállíthatatlanul, kiszámíthatatlanul.

Nagyszerűek a karakterek, anyukám érdeklődésére úgy fogalmaztam, hogy imádtam mindegyiküket, mert mind teljesen lököttek. És tényleg nagyon színes a paletta, ami a szereplőket illeti: a kis tudóstól a cserfes szépségen át a professzorig igen sokféle embertípus megjelenik benne. Sok hiányérzetem nem maradt a könyv olvasása után, de esetleg a jellemábrázolásokat egy kicsit gazdagabban, részletesebben is szívesen olvastam volna. Igazából ezt a kidolgozottságot nyilván az alig kétszáz oldal, és a gyorsan pörgő események, a sok történés korlátozta.

Nagyon különleges a stílus, amiben az Oh, boy íródott. Az írói eszköztár teljesen lecsupaszított, tudatosan puritán. Nincsenek benne hosszú cikornyás mondatok, vannak helyette rövid, tömör, velős kijelentések. Néhol egy – egy jól megfogalmazott félmondatában több mondanivaló van, mint egy néhány regényben összesen. Meglepő, de egy ilyen eseményekben gazdag történetben megállja a helyét ez a stílus. Annak tükrében pedig, hogy az írónő célja az, hogy megszerettesse az olvasást a fiatalokkal, még inkább érthető. hogy miért ilyen a megfogalmazás.

Meglepő tehát, hogy egy ilyen kis könyvben, mint ez, mennyi mondanivaló, mennyi értékes gondolat sűrűsödhet össze. Az írónő nem mélyül el egyikben sem túlzottan, és fanyar, ironikus szellemességel tálalja az olyan témákat, mint a családon belüli  erőszak, betegség, halál, elfogadás, másság, összetartozás, felnőtté válás. Szerencsére nem enged túlzottan a felszín alá bukni, mindennek elveszi az élét nagyszerű humorával.  Talán érdemes lenne egyszer felvenni az olvasók arcát, amikor ezt a regényt olvassák, mert én sokszor éreztem, hogy már- már sírásra görbül a szám, aztán  a következő mondatnál már a nevetés tört ki belőlem.

 Az Oh, boy egy aranyos, egy délután alatt felfalható könyv. Annak fényében pedig, hogy milyen céllal íródott, azt kell mondjam, hogy még annál is jobb.  Könnyen olvasható, befogadható a stílusa, amellyel meg lehet nyerni a(z)  - olvasással kacérkodó – fiatalokat, ugyanakkor pedig komoly témákat feszeget, gondolatébresztő és sokatmondó tartalommal. Persze az én személyes igényeim, kicsit felturbóznák ezt a vázlatszerű regényt, de akkor ez már nem ez a történet és nem ez a könyv lenne. Szóval így jó ez, ahogy van.

A 13. fejezet pedig egyenesen a kedvencem lett.:)

 

Két író, két könyv, egy történet

Ernest Hemingway Vándorünnep és Paula Mclain A párizsi feleség című regényének kapcsolódásai

 

Megtisztelve érzem magam, hogy betekintést nyerhettem egy ilyen nagyszerű író életébe, mint Ernest Hemingway, még akkor is, ha ez a lehetőség a nyilvánosságnak szól, és nem kizárólag nekem. Mert megszólítva éreztem magam, olyan volt, mintha csak én kerülnék ezeknek a titkoknak a birtokába. Izgalmas napokat töltöttünk együtt, részesévé váltam valamiféle globális szabadságélménynek, de a – talán ezzel együttjáró  -sehova se tartozás érzésvilágának is. Nagy magasságokat és nagy mélységeket éltem át, mindezt úgy, mintha magam is ott lettem volna a nagy társasági események középpontjában, vagy éppen az író asztalával szemközti sarokban kávézgatva figyeltem volna, ahogy a művész alkot.

 

Mindkét könyv az 1920 – as években játszódik, elsősorban Párizsban; Hemingway első házasságának ideje alatt. A Vándorünnep persze több, mint szimplán szerelmi történet, sőt elsősorban nem az, de jól körvonalazódik benne az író és a nála nyolc évvel idősebb Elizabeth Hadley Richardson kapcsolata. Már az is sokatmondó, hogy ez a könyv 1960 – ban készült el, az író negyedik házassága alatt, ami azt bizonyítja, hogy első felesége, életének igen meghatározó alakja volt. A következő évben Hemingway öngyilkos lett, amelyben talán elrontott házasságainak is szerepe volt.

Hemingway, Hadley

Nem szabad, nem lehet összehasonlítani a két regényt, csak együtt beszélni lehet róluk. Hiszen az egyiket egy irodalmi géniusz alkotta, a másik pedig egy olyan írónő munkája , aki bár nagyon tehetséges, de még nemzetközi szinten igazán csak most vált ismertté.  A Vándorünnepet olvastam el először, ezt a szinte zsebkönyvnyi méretű történetet, amelyet Göncz Árpád gyöngyörűen fordított le. Könnyű volt olvasni, peregtek a szavak egymás után, és mikor arról beszélek, hogy szeretek olyan könyvet olvasni, ami „szépen van megírva”, akkor erre gondolok. Stefan Zweig Nyugtalan szív című regényénél éreztem ezt először, és azóta mindig ez a képzet társul a hasonlóan igényes könyvekhez: olyan, mintha egy csodálatos gyöngysör egyik gyöngyszeméről ugrálnék a másikra.  A leírásai érzékletesek, de mégis valahogy nem a tájat, vagy a környezetet érzékelteti a legjobban Hemingway, hanem a hangulatokat, benyomásokat, legyen szó a kávéházak teraszán zajló alkotói munkáról, vagy egy sötét éjszakában tett sétáról.

Részet a Vándorünnepből

A történet természetesen sokat mesél a korszak művészetéről, nagyszerű könyvekről, igen erősen méltatja az orosz irodalmat, amivel könnyen a szívembe lophatja bárki magát. Megismerhetjük a korszak íróit, költői, festőit, és az ő köreikben zajló társasági életet. A közelmúltban Priya Parmar Vanessa és Virginia című, Virginia Woolf és testvére életét bemutató könyvben kerültem közel egy ilyen nyüzsgő irodalmi élethez, úgyhogy már egy kicsit otthonosan is érztem magam benne. Nagyon erősen megérintett a művészek életével együtt járó szabadságérzés, intellektuális fennforgás, de ugyanakkor a sorstalanság, a gyötrődés is.  Hemingway csodálatosan ír feleségéhez fűződő viszonyáról, minden szavából a szeretet, a tisztelet érződik ki. Pedig házasságuk után több, mint harminc évvel fejezte be a Vándorünnepet. Kettőjük szerelme egyszeri volt, és megismételhetetlen, további házasságai talán nem is tudták megadni neki ugyanezt a feltétel nélküli szeretetkapcsolatot.
Nem véletlenül kapcsolható kulcsmondatként mindkét történethez ez a Hemingwaytől származó idézet.

„...bár pusztultam volna el, mielőtt rajta kívül másba beleszerettem.”

Sokkal nehezebben olvastam el Paula Mclain  írónő A párizsi feleség című könyvet.  Kicsit olyan érzésem volt a regénnyel kapcsolatban, mint amikor azt a reklámot néztem, ami a nehéz ételekről szól, és ahol a szereplő nem tudja felemelni a töltött káposztást lábast az asztalról. Ez is egy nehéz étel volt, szerettem olvasni, szerettem benne lenni, de ha egyszer letettem, nem volt egyszerű újra folytatni mert lassú volt, komótos, egy  - egy helyen kicsit talán unalmas is. Máskor meg magával ragadó, és lendületes.  Az írónő komoly kutatómunkával írta meg a regényt és talán ez nehezítette az olvasmányélményt. Törekedett a hitelességre, de néhányszor önismétlő volt a részletekbe menő mesélésnél. A párizsi feleség sokkal mélyebbre hatol érzelmi szinten, bár a Vándorünnep sorai között olvasva is érezhetőek a lelki változások.  Itt Hadley meséli el kapcsolatuk történetét, megismerkedésüktől kezdve egészen különválásukig. Mindezt annyira emberien teszi, hogy boldogságában szárnyaltam vele, de fájdalmai szörnyen meggyötörtek. Nagyon jó volt már ismerősként találkozni a 20 – as évek irodalmi életének meghatározó alakjaival. Kiemelendően izgalmas volt például, a Nagy Gatsby szerzőjének, Scott Fizgeraldnak a bemutatása. A párizsi feleség nem jut olyan intellektuális magasságokba, mint a Vándorünnep, de lélektanilag sokkal összetettebben meséli el ennek a fájdalmas szerelemnek a történetét.  Nyilván Hemingwaynek volt egy kis helyzeti előnye, mikor saját magáról mesélt. Paula Mclain könyvének legmegindítóbb része az a gyönyörű epilógus, amelyet a regény végén olvashatunk, azt gondolom , ez méltó lezárása mindkét történetnek.

Szerintem, sikerült. :)
Részlet A párizsi feleségből

Ajánlom mindkét regény elolvasását azoknak, akiknek nem elég egy felszínes szerelmi történet, hanem érdeklődnek az irodalomtörténet, a történelem és különböző kultúrák iránt. Akik elolvassák ezt a két könyvet utazgathatnak Európában, megismerkedhetnek a múltkor nagy alakjaival, csodás gasztronómiai élményekben lehet részük, minden téren gazdagabbakká válnak, mint annak előtte.